Helyőrség: Megjelent Kopriva Nikolett költő első kötete

2021. február 14., 08:41

A természet és az ember, a külső és a belső összeolvadása; a hiány, az elidegenedés, a belső csend ötvözete Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek című verseskötete. A költővel Izer Janka beszélgetett a Bárka folyóirat oldalán, a Bárka Online-on.

– Miért a fákat választottad az ember és a természet összekapcsolására, eggyé olvasztására?

– Szerintem a fák talán legállandóbb részei a természetnek. Némelyik hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül létezik, és az ég felé nyújtózkodik. Minden folyamatosan változik körülöttük. Régebben sokszor gondoltam bele, milyen jó lenne, ha el tudnák mesélni, mi zajlott körülöttük a múltban. Ők is változnak, de az ember számára szinte láthatatlanul – fel sem tűnik, az évszakokkal járó körkörös átalakulásokat leszámítva. Az ember sokkal múlandóbb, és élete során, ha nem is tudatosan, de arra törekszik, hogy valamilyen szinten „állandó” maradjon. Elég akárcsak szokásai átörökítésére, az alkotói tevékenységre, vagy a nemzésre gondolnunk. A motívum kiválasztása egyébként egyáltalán nem volt tudatos. Csak jóval később döbbentem rá, mennyire meghatározóvá vált. 

– A kötet olvasásakor erősen élénk kép jelenik meg előttünk: nagy belső csend van az elbeszélőben (a szavakban és a sorokban, sorok között is), miközben odakint fúj a szél, be akar törni és „hiába zárom be az ajtót […] felszakítja az ablakon a tájat”. Mi a szél? És ez a belső csend a legtöbbször mitől olyan törékeny, üres, hideg?

– Leginkább talán elidegenedés – nemcsak a külvilágtól, hanem önmagunktól is. Az előbbi esetében van kapaszkodó – ez te vagy önmagad számára. De ha te is eltűnsz, már nincs mibe kapaszkodni. Érdekes, az elidegenedésről talán korábban jutna eszünkbe az üres és törékeny csend állapota, de szerintem az már csak eredménye. Az, ahogy megtörténik, és a ráébredés pillanata sokkal inkább ragadható meg a szél természetével. A belső csend hideg, mert egy vihar eredménye. Üres, mert kérdések vannak, de nincs válasz, vagy nincs egy válasz. Törékeny, mert bármikor jöhet egy új vihar.

– Nagyon sok rémálom és ijesztő, éberálomszerű jelenet van a versekben. Jó álmok és álmodozás viszont nincsenek. A bizonytalanság, jövőtlenség alapélmény, vagy csak egy állapotot próbáltál megfogni vele?

– Nem akartam, hogy a jövőtlenség alapélménynek tűnjön. Amíg állapot, addig nem olyan végzetes, kezelhető, legalábbis úgy tűnik, van belőle kiút. Azt, hogy van kiút, szándékosan nem írtam le, akkor és ott úgy tűnik, hogy nincs.  A bizonytalanság és szkepticizmus már sokkal inkább alapélmény, de ezzel együtt lehet élni, meg lehet szokni, hogy gyakori vendég, és meg lehet tanulni kezelni. A rémálmok és éberálmok közege szerintem alkalmas a kételyek és félelmek megragadására, mert kontrollálhatatlan területek, idegennek érzi magát bennük az ember, és kellőképp el lehet törpülni bennük. A rémálom egy hiány – valaminek a hiánya, emiatt olyan izgalmas vele foglalkozni.  A jó álmok felemelők, talán pont azért nehéz szavakba önteni őket, mert elegek önmagukban. Persze ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy nem is kell róluk írni, sőt. Viszont ez csak az én oldalam, az olvasó, lehet, teljesen mást lát bennük, és ez így a jó.

A teljes interjú a Bárka Online oldalán olvasható.