„De értem, mit mond a tenger.”
A szeptember eleji énlaki találkozások után Sződre is megérkezett az a csapat, amelynek tagjai a Regejáró fesztivál után újból összeálltak egy beszélgetésre. A sződi alkalom mégis rendhagyó eseménynek számít, hiszen Farkas Wellmann Endre és Regős Mátyás – a klubestek első zenei blokkja helyén – most irodalomról beszélgettek, az est második részében pedig – a sorozat hagyományaihoz híven – Heinczinger Miklós, azaz Mika muzsikált.
Sajnálhatja, aki nem volt velünk a Sződi Faluházban tegnap este, ahol még egy világpremier szem- és fültanúi is voltunk, ugyanis házigazdánk, Heinczinger Mika a Regejáró Misztrál Művészeti Klub törzsközönsége előtt játszott először nyilvánosan tekerőn. És nem tekerőlanton, mint mondta. Egy Sinka István-verset hallhattunk megszólalni ezen a hangszeren, a későbbiekben pedig sok más mindent, de erről később.
Kevés olyan irodalmi esemény részesei lehetünk, amikor a mester és tanítványa barátként, egymás munkásságát elismerő alkotóként lép színpadra, de a sződi meghitt pillanatok azt is megmutatták, hogy a generációs távolságok igenis áthidalhatók, az alkotói értékválasztás képes felülírni az objektív időt. Farkas Wellmann Endre közös sorsvállalásként jellemezte a fiatal szerzőtársával alkotott kapcsolatát: „mintha velem együtt született volna, mintha az én történeteimet írná meg.”
A téma Regős Mátyást fiatal szerző immáron harmadik kötete, a Lóri és a kihalt állatok című regény volt, mégis, a beszélgetés nem csupán a regény értelmezését célozta, sokkal inkább egy olyan képet mutatott a közönségnek, amely az elmúlás furcsa, egyszeri s végérvényes játékának a gondolatiságát nagyítja fel, figyelmeztetve arra, hogy a metafizikus gondolkodás mélysége korántsem bír feltétlenül élettani meghatározottsággal: a húsz év korkülönbség nem minden esetben idegeníti el egymástól a generációkat, és erre Regős könyve a legfőbb bizonyíték: „ez a srác egy olyan értékvilágba tud visszavinni minket, amitől az ember már így, az ötven felé közeledve, frusztráltan és egy nagy görccsel a gyomrában, egyre csak távolodni tud.”
Ahhoz, hogy megértsük Farkas Wellmann Endre szavait, Regős Matyás egy szövegrészlet felolvasásával kalauzolta el a hallgatóságot a kiskamasz Lóri világába, mely mindannyiunk sajátja is. Ízelítőt kaptunk azokból a pillanatokból, amikor a főhős elfordul mindentől, ami emberi; azt látjuk az anyja elmúlásán és a kihalt állatokkal való álombeli párbeszéden keresztül a nemlét dimenziójában kutakodik és itt képzi meg a történeteit. Ugyan a könyvben felvázolt problémákat nem lehet egy cselekménybeli fordulattal feloldani, így se Lórit, se az olvasót nem lehet teljes megnyugvásra inteni, de – és tán ez a könyv kulcsgondolata – arra motivál bennünket, hogy tovább élni lehet és kell.
Ha ezek után akadt olyan ember a teremben, aki másképp gondolta ezeket a dolgokat, másképp érezte volna mindezt, az a Mika által előadott különlegesebbnél különlegesebb versekben gondolkodhatott tovább.
Az biztos, azt est folyamán voltak olyan percek, amikor megfagyott kicsit a levegő, de az a feloldozás, amire nem mindennap számíthat az ember, itt és most – minden erőfeszítés nélkül – megtörtén(hetet)t.
A címben szereplő három fogalom FWE asszociációi a Regős-könyv mottóira, az Antoine de Saint-Exupéry, a Jack Kerouac és a Szentírás egy-egy idézete e három filozófiai kategória felé mozdítja el a befogadói premisszákat, ezeket a gondolatokat ráolvasva az egyes történetekre válik érthetővé Lóri és a kihalt állatok világa.
