„De értem, mit mond a tenger.”
A szeptember eleji énlaki találkozások után Sződre is megérkezett az a csapat, amelynek tagjai a Regejáró fesztivál után újból összeálltak egy beszélgetésre. A sződi alkalom mégis rendhagyó eseménynek számít, hiszen Farkas Wellmann Endre és Regős Mátyás – a klubestek első zenei blokkja helyén – most irodalomról beszélgettek, az est második részében pedig – a sorozat hagyományaihoz híven – Heinczinger Miklós, azaz Mika muzsikált.
Sajnálhatja, aki nem volt velünk a Sződi Faluházban tegnap este, ahol még egy világpremier szem- és fültanúi is voltunk, ugyanis házigazdánk, Heinczinger Mika a Regejáró Misztrál Művészeti Klub törzsközönsége előtt játszott először nyilvánosan tekerőn. És nem tekerőlanton, mint mondta. Egy Sinka István-verset hallhattunk megszólalni ezen a hangszeren, a későbbiekben pedig sok más mindent, de erről később.
Kevés olyan irodalmi esemény részesei lehetünk, amikor a mester és tanítványa barátként, egymás munkásságát elismerő alkotóként lép színpadra, de a sződi meghitt pillanatok azt is megmutatták, hogy a generációs távolságok igenis áthidalhatók, az alkotói értékválasztás képes felülírni az objektív időt. Farkas Wellmann Endre közös sorsvállalásként jellemezte a fiatal szerzőtársával alkotott kapcsolatát: „mintha velem együtt született volna, mintha az én történeteimet írná meg.”
A téma Regős Mátyást fiatal szerző immáron harmadik kötete, a Lóri és a kihalt állatok című regény volt, mégis, a beszélgetés nem csupán a regény értelmezését célozta, sokkal inkább egy olyan képet mutatott a közönségnek, amely az elmúlás furcsa, egyszeri s végérvényes játékának a gondolatiságát nagyítja fel, figyelmeztetve arra, hogy a metafizikus gondolkodás mélysége korántsem bír feltétlenül élettani meghatározottsággal: a húsz év korkülönbség nem minden esetben idegeníti el egymástól a generációkat, és erre Regős könyve a legfőbb bizonyíték: „ez a srác egy olyan értékvilágba tud visszavinni minket, amitől az ember már így, az ötven felé közeledve, frusztráltan és egy nagy görccsel a gyomrában, egyre csak távolodni tud.”
Ahhoz, hogy megértsük Farkas Wellmann Endre szavait, Regős Matyás egy szövegrészlet felolvasásával kalauzolta el a hallgatóságot a kiskamasz Lóri világába, mely mindannyiunk sajátja is. Ízelítőt kaptunk azokból a pillanatokból, amikor a főhős elfordul mindentől, ami emberi; azt látjuk az anyja elmúlásán és a kihalt állatokkal való álombeli párbeszéden keresztül a nemlét dimenziójában kutakodik és itt képzi meg a történeteit. Ugyan a könyvben felvázolt problémákat nem lehet egy cselekménybeli fordulattal feloldani, így se Lórit, se az olvasót nem lehet teljes megnyugvásra inteni, de – és tán ez a könyv kulcsgondolata – arra motivál bennünket, hogy tovább élni lehet és kell.
Ha ezek után akadt olyan ember a teremben, aki másképp gondolta ezeket a dolgokat, másképp érezte volna mindezt, az a Mika által előadott különlegesebbnél különlegesebb versekben gondolkodhatott tovább.
Az biztos, azt est folyamán voltak olyan percek, amikor megfagyott kicsit a levegő, de az a feloldozás, amire nem mindennap számíthat az ember, itt és most – minden erőfeszítés nélkül – megtörtén(hetet)t.
A címben szereplő három fogalom FWE asszociációi a Regős-könyv mottóira, az Antoine de Saint-Exupéry, a Jack Kerouac és a Szentírás egy-egy idézete e három filozófiai kategória felé mozdítja el a befogadói premisszákat, ezeket a gondolatokat ráolvasva az egyes történetekre válik érthetővé Lóri és a kihalt állatok világa.
A Várad című irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat idei 8., augusztusi száma a manapság kevéssé olvasott-hivatkozott-játszott erdélyi íróra, drámaszerzőre, szerkesztőre, Sütő Andrásra irányítja a figyelmet a szellemi restitúcióknak fenntartott rovatban. Születésének 96., valamint egyetlen romániai szobrának felállítása 10. évfordulóján Székelyudvarhelyen tartottak megemlékezést június végén, Dávid Gyula irodalomtörténész és Lőrincz György író ott és akkor elhangzott beszédei olvashatók a friss lapszámban.
Léteznek olyan momentumok, amikor a haza és az otthon fogalmán keresztül – függetlenül minden nemzeti ünneptől – megidézhetjük a múltunk és népünk jeles örökségét. Ilyenkor az ember szíve kiszakad a mindennapok kusza és zajos kavalkádjából, élvezi és érzékeli a jelen pillanatait, amelyek eggyé válnak mindazzal a történelmi emlékezettel, amelyet egy vonós hangszer megszólaltatása, egy székely szoknya meglibbenése vagy egy fülbemászó dallam és énekszó tud felidézni.
„Szőcs Géza számomra az elmúlt fél évszázad legnagyobb erdélyi költője volt” – kezdte meg emlékidézését Farkas Wellmann Endre a 32. Művészetek Völgye Petőfi-udvarában, ahol a Jászai Mari-díjas színművész, Szilágyi Enikő szerkesztésében létrejött Szőcs-kötetet, A kolozsvári sétateret mutatta be. A kötet szerkesztése még a költő életében elkezdődött, azonban a Covid okozta tragédia megakadályozta, hogy Szőcs Géza a kezében tarthassa a véglegesített műalkotást.
A kötet szerkesztői, Ilyés Krisztina és Kincses Krisztina, immár két nagyszerű alkotóval, Birtalan Andrea költővel és Vöröskéry Dóra íróval karöltve mutatta be a 42 szerző műveit összegyűjtő antológiát. A kötet bemutatása főként a sokszínűség kulcsfogalma köré épült, az antológiában megjelenő fiatal szerzők ugyanis – bár különböző témakörökben gondolkodnak és alkotnak, mégis – képesek voltak mindannyian egy közös nevezőkkel is bíró szövegkorpuszt létrehozni.
Rózsaszínbe burkolózott a Művészetek Völgyének Petőfi-udvara egy péntek délutáni beszélgetésen, amikor a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, Bonczidai Éva, a magazin Szerelem lapszámának egyik interjúalanya, Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, valamint egy fiatal színészpalánta, Lipics Franciska, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatója a birtoklás, a hűség és még sok ehhez hasonló, érdekesebbnél-érdekesebb témakörön keresztül megpróbálták felfejteni a – több szempontból is felfejthetetlennek tűnő – szerelem fogalmát.
Lőrincz P. Gabriella költő volt a Magyar Kultúra magazin első vendége a 32. Művészetek Völgyében – s már a hangulatteremtés is rendhagyónak ígérkezett, hiszen a beszélgetés főként a magazin Elmúlás lapszámához kapcsolódott. Lehet-e önfeledt vidámsággal vagy legalábbis nem meghökkenve beszélgetni az ember életének egyik legfontosabb velejárójáról, a halálról? Bonczidai Éva, a magazin főszerkesztője többféleképpen is közelített a témához, és kérdéseivel vendégét a Szovjetuniótól kezdve a kárpátaljai rítusokon át egészen a női sorsokig minden fontos dologról végigkérdezte.
Elkezdődött a csíkcsomortáni Varga Sándor Verstábor, ahol évről évre tehetséges középiskolások gyűlnek össze az egész Kárpát-medencéből, és tíz napon át elismert művészek irányításával dolgozhatnak – versek és hegyek között.
Varga Sándor, a tábor névadója a Magyar Rádió egykori munkatársa volt, ő és felesége, Mihályi Magdolna álmodták meg egykor ezt a különleges Kárpát-medencei szintű verstábort azzal a céllal, hogy a nyelvterület különböző rangos versmondó versenyeinek díjazottjait további tehetséggondozásban részesíthessék.
„Mindig az alkotó emberek veszik észre a világ változásait” – kapaszkodom Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztőjének megállapításába, amely július 21-én, pénteken a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Magyar Kultúra-sátrában tartott Felnőni a Kárpát-medencében című kerekasztal-beszélgetésen hangzott el.
Hazaszótár – A valahol szabadsága címmel indított beszélgetést a béke idején július 21-én, pénteken a bálványosi nyári szabadegyetem Magyar Kultúra-sátrában Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.