„Mit őrzünk ilyen áhítattal és odaadással múltunkból vagy jelenünkből, mint a csodaszarvas fiú” – ezt mondja a 95 éve született Juhász Ferenc az ötvenes évek végén, méghozzá Petőfi Sándorról, arról a költőelődről, aki számára egész élete során meghatározó volt. S melynek, mintegy gyümölcseként, megszületett a költő Más Petőfi az enyém című kötete is. „Egy életnek a tükre és két olyan költői életműnek az összehasonlítása, párba állítása, amelynek egyik része a reformkort, a másik pedig a 20. századi magyar irodalmat határozta meg” – magyarázta Juhász Anna, az est házigazdája és egyik fellépője. Juhász Ferenc már egészen fiatal fiúként, az ötvenes évektől kezdve, rögtön Petőfi felé fordult; egy olyan könyvet álmodott meg, melyben saját, személyes Petőfije, az „ő más Petőfije” életre kelhet. Éppen ezért kitartóan végezte és folytatta a munkát; a megálmodott könyv azonban soha nem született meg. Született ellenben egy eposz, amelyet teljességében még soha nem tarthattunk a kezünkben; néhol prózai munkákban, néhol pedig verses formában szólította meg költőelődünket, s mindemellett számos mű, illetve kézirattöredék bizonyítja a költő Petőfi iránti elhivatottságát.
De mégis hogyan lehet közelebb húzni ezt az óriási kultusszal felpakolt költőt, Petőfi Sándort és az ő örökségét? – Juhász Annát szintén ez a kérdés bírta gondolkodásra, s ennek kapcsán szóba is került a MOMkult előtt díszelgő 16 nagy tábla, amely Petőfi életét hivatott megjeleníteni, és amelynek létrejöttéről a Petőfi Kulturális Ügynökség és az Irodalmi Múzeum gondoskodott. A költővel való megismerkedés – történjen az bármilyen módon – elemi fontosságú; Juhász Anna pedig épp ennek kapcsán egy sor nagyon fontos kérdéssel (és válasszal) rukkolt elő: „Mit őrzünk ebből a csodaszarvas fiúból? Tudunk élményszerűen Petőfit olvasni? Velünk van ez a 26 év vagy csak a kötelező iskolai élmények? Értjük, hogy mi volt a küzdése ennek a fiúnak? Ismerjük, hogy milyen volt a kapcsolódása a családjával? Értjük, hogy mennyit gyalogolt és mi volt a célja? Hogy odamegy a legnagyobb magyarhoz, és a kezébe nyomja a zsebében lapuló verseit. Mi 2023-ban tudunk így akarni? A feladatunk az, hogy megértsük ezt a küldetést.” Mégpedig a művészet küldetését. Mert, ahogyan Juhász Ferenc fogalmaz: „Már kamaszkoromban tudtam, és egyre inkább tudom, egész létemmel tudom, hogy a művészet küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében. Olyan törvény, amelyet be kell töltenünk.” A hit tehát az – mondja Juhász Anna –, ami az embereket össze tudja kapcsolni. A művészetbe vetett hit. S vajon lesz-e taps a legvégén? Nem tudhatjuk, de nem is kell tudnunk, hiszen a fontos csak az, hogy ne hagyjuk az alkotót alkotásával együtt elpusztulni – ekképp összegzi gondolatait az irodalmár, majd pedig az előadás mottója, egy újabb Juhász Ferenc idézet készíti elő a sokszínű előadást: „Neki minden sora fontos és egész élete tündökletes. Európa legnagyobb költője 1846 után. Petőfi a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk megismerésének és a magunk megtisztulásának az alapja is, mert nincs nála tisztább költő és nagyobb hitű ember, Petőfi, a forradalom és az ifjúság, Petőfi az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse el, hogy ő az út önmagunk és a jövendő felé.”
Ezután pedig kezdetét vette a bő egyórás utazás Petőfi életében, a kezdetektől a legvégsőkig; Adorjáni Bálint tökéletesen előhívta a kamasz, lázadó suhanc szellemét, aki annyi minden szeretett volna lenni (és persze lett is): színész, katona, nevet szerzett költő, igazi hősszerelmes, bátor forradalmár; s bár még mindig elképesztően fiatalon, de talán már jóval érettebben: férj, apa, és az otthon melegét, az ölelő anyai karokat minduntalan hiányoló gyermek. Kacsó Hanga, aki – többek között – angyali hangjával kápráztatta el a közönséget, szintén szerves része az előadásnak; ő volt a meghatározó női alakok megtestesítője: az édesanyától kezdve Csapó Etelkén át, egészen a végső szerelemig, Szendrey Júliáig, mindenik nőt nagyszerűen megidézte. Szabó Dániel cimbalomművész aláfestő dallamai pedig egészen a reformkorig röpítettek vissza: általa megfoghatóbbá vált minden; együtt gyalogoltunk a költővel Debrecentől Pest-Budáig, könnyeztünk, amikor szívfájdalmai miatt borúsnak látott mindent, és szinte a székről is felugrottunk, amikor a „költő”, kikelve magából, elmondott egy-egy ikonikus verset. Ne felejtsük el azonban Juhász Anna narrációját sem, ő fogta össze ugyanis a történetet, s mint ilyen nemcsak háziasszonya, de kulcsszereplője volt az előadásnak.
Egyszóval érzelemdús volt, látványos, de még milyen látványos! A lelki szemeink előtt – köszönhető a darab sokféleségének – ott volt a nagy költő (minden érzésével, gondolatával együtt), ott voltak a tájak, a barátok, a szerelmek, és persze a halál, amely egyben a továbbélés új perspektíváit is megmutatja. Ma ugyanis, 2023-ban, a MOMkult színháztermében, vastapssal köszönjük meg, hogy újra elkísérhettük Petőfit erre a 26 évnyi őrületes kalandozásra.
A Várad című irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat idei 8., augusztusi száma a manapság kevéssé olvasott-hivatkozott-játszott erdélyi íróra, drámaszerzőre, szerkesztőre, Sütő Andrásra irányítja a figyelmet a szellemi restitúcióknak fenntartott rovatban. Születésének 96., valamint egyetlen romániai szobrának felállítása 10. évfordulóján Székelyudvarhelyen tartottak megemlékezést június végén, Dávid Gyula irodalomtörténész és Lőrincz György író ott és akkor elhangzott beszédei olvashatók a friss lapszámban.
Léteznek olyan momentumok, amikor a haza és az otthon fogalmán keresztül – függetlenül minden nemzeti ünneptől – megidézhetjük a múltunk és népünk jeles örökségét. Ilyenkor az ember szíve kiszakad a mindennapok kusza és zajos kavalkádjából, élvezi és érzékeli a jelen pillanatait, amelyek eggyé válnak mindazzal a történelmi emlékezettel, amelyet egy vonós hangszer megszólaltatása, egy székely szoknya meglibbenése vagy egy fülbemászó dallam és énekszó tud felidézni.
„Szőcs Géza számomra az elmúlt fél évszázad legnagyobb erdélyi költője volt” – kezdte meg emlékidézését Farkas Wellmann Endre a 32. Művészetek Völgye Petőfi-udvarában, ahol a Jászai Mari-díjas színművész, Szilágyi Enikő szerkesztésében létrejött Szőcs-kötetet, A kolozsvári sétateret mutatta be. A kötet szerkesztése még a költő életében elkezdődött, azonban a Covid okozta tragédia megakadályozta, hogy Szőcs Géza a kezében tarthassa a véglegesített műalkotást.
A kötet szerkesztői, Ilyés Krisztina és Kincses Krisztina, immár két nagyszerű alkotóval, Birtalan Andrea költővel és Vöröskéry Dóra íróval karöltve mutatta be a 42 szerző műveit összegyűjtő antológiát. A kötet bemutatása főként a sokszínűség kulcsfogalma köré épült, az antológiában megjelenő fiatal szerzők ugyanis – bár különböző témakörökben gondolkodnak és alkotnak, mégis – képesek voltak mindannyian egy közös nevezőkkel is bíró szövegkorpuszt létrehozni.
Rózsaszínbe burkolózott a Művészetek Völgyének Petőfi-udvara egy péntek délutáni beszélgetésen, amikor a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, Bonczidai Éva, a magazin Szerelem lapszámának egyik interjúalanya, Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, valamint egy fiatal színészpalánta, Lipics Franciska, a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés osztályának hallgatója a birtoklás, a hűség és még sok ehhez hasonló, érdekesebbnél-érdekesebb témakörön keresztül megpróbálták felfejteni a – több szempontból is felfejthetetlennek tűnő – szerelem fogalmát.
Lőrincz P. Gabriella költő volt a Magyar Kultúra magazin első vendége a 32. Művészetek Völgyében – s már a hangulatteremtés is rendhagyónak ígérkezett, hiszen a beszélgetés főként a magazin Elmúlás lapszámához kapcsolódott. Lehet-e önfeledt vidámsággal vagy legalábbis nem meghökkenve beszélgetni az ember életének egyik legfontosabb velejárójáról, a halálról? Bonczidai Éva, a magazin főszerkesztője többféleképpen is közelített a témához, és kérdéseivel vendégét a Szovjetuniótól kezdve a kárpátaljai rítusokon át egészen a női sorsokig minden fontos dologról végigkérdezte.
Elkezdődött a csíkcsomortáni Varga Sándor Verstábor, ahol évről évre tehetséges középiskolások gyűlnek össze az egész Kárpát-medencéből, és tíz napon át elismert művészek irányításával dolgozhatnak – versek és hegyek között.
Varga Sándor, a tábor névadója a Magyar Rádió egykori munkatársa volt, ő és felesége, Mihályi Magdolna álmodták meg egykor ezt a különleges Kárpát-medencei szintű verstábort azzal a céllal, hogy a nyelvterület különböző rangos versmondó versenyeinek díjazottjait további tehetséggondozásban részesíthessék.
„Mindig az alkotó emberek veszik észre a világ változásait” – kapaszkodom Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztőjének megállapításába, amely július 21-én, pénteken a 32. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor Magyar Kultúra-sátrában tartott Felnőni a Kárpát-medencében című kerekasztal-beszélgetésen hangzott el.
Hazaszótár – A valahol szabadsága címmel indított beszélgetést a béke idején július 21-én, pénteken a bálványosi nyári szabadegyetem Magyar Kultúra-sátrában Závogyán Magdolna, a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.