Szalai Klaudia: „Az indiánok úgy néztek ki, ahogy az indiánok szoktak…”

2021. augusztus 12., 08:12

A Rézbőrű volt az alkony címmel nyílt kiállítás a mára feledésbe merült indiánregények, történelmi múlt tapasztalatok, valamint a szabadságvágy eszményének múltjába nyújt betekintést. Abba az időbe, amikor még élnek, akik Borvendég Deszkáss Sándornak (Fehér Szarvas) a múlt század negyvenes éveiben megjelent indiánkönyvei nyomán a cserkészet és az indiánozás vonzó világától sohasem szakadtak el, nem merültek feledésbe Baktay Ervin dunakanyari indián-cowboy táborai, és a mai napig élő hagyomány a Cseh Tamás és barátai által 1961-ben életre keltett bakonyi indiánozás, de számos indiánozó magányosan vagy épp a magyar hagyományőrzéssel összefüggésben ápolja az indiánkultuszt. A szerteágazó ösvényeken a gyerekkor indián hőseitől a felnőttkor döntésein át mancsnyomok vezetnek a megőrzött rézbőrű alkonyokig.

Rézbőrű volt az alkony - kiállítás 2021, PIM, Fotó: Szalai Klaudia

Reneszánsz. Az iskolapadot koptatva gyakorta a következő magyar fordítás társult hozzá: újjászületés. Ha szigorúan veszem ezt a definíciót, akkor talán azt is mondhatnám, hogy reneszánszomat éltem, amikor a karantén után elsőként térhettem vissza az „újságírók terepére”. Vagyis a szabadba, ahol új emberekkel ismerkedhetek meg, kávézókban, ahol rengeteg történetet tudhatok magaménak, kiállítótermekben, ahol a festékszagtól mámoros állapotban zajlanak az olykor 3-4 órás interjúk is. Hiszen ezek nem is interjúk, sokkal inkább beszélgetések. Számomra ez csak pár percnek tűnik. Néhány óra, amely idő alatt a teljesség igényével ki kell ismernem beszélgetőpartneremet, figyelni rezdüléseit s mimikáját, hogy a lehető legpontosabban tudjam visszaadni mindazon interakciót, amely ebben a rövid időintervallumban létrejön. Reneszánszom első állomása Szentendre volt, ahol Bereznai Péter festőművésszel beszélgethettem gyermekkoráról s a festészet adta értékekről. Akkor viccesen úgy fogalmazott, hogy gyermekkorában nem tudta eldönteni, festő vagy indián legyen-e. Mélyen megragadott ez a mondat. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért szeretett volna fiatal korában bárki indiánnak állni. Vajon mitől volt ez olyan varázslatos kultúra, s vajon az én generációmban miért tűnt el szinte nyomtalanul az indiánok története?
Ezekre keresem most a választ.
A zuhogó esőtől menekülve érkezem meg a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol a fából készült, kocsmai hangulatot megidéző csapóajtó után a következő idézet várja a látogatókat: „Az indián mint metafora, életalakító tényező, gyerekkori emlék nemzedékek sorát kötötte össze. Azok közé az alapszavak közé tartozott, amihez szinte mindenkinek fűzött valamilyen érzelmi viszonya. Ha körül kellett írni, akkor bátorságról, hősiességről, erkölcsi nemességről, természetszeretetről, hűségről beszéltek.” Egy pillanatra megállok, s mélyen elraktározom magamban e két szót: hűség és természetszeretet.
A folyosó végén egy könyvespolcnak álcázott, titkos ajtó fogad, amelyen betérve az indiánok történetével, pontosabban annak egy mozaikjával találom szemben magam. A falon olyan szerzők alkotásaiból vett részletek olvashatók, mint Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Szabó Magda vagy épp Radnóti Miklós. Ezen részletekben sorra jelennek meg az indián kultúrára jellemző szavak, motívumok, amelyek bizonyítják a tényt: a magyar indián történetével foglalkozni nem alaptalan. A szobában egy, talán a hármas metró felújítása során megmentett metróablak fogad – mögötte Szakonyi Károly A barátság könyve című alkotásából olvashatunk egy részletet. A szoba sarkában egy kiságy is található, amely kellő fantáziával könnyedén átalakítható bunkerré, csakúgy, mint a terem közepén található székekből kirakott bungaló, amely kiváló búvóhelynek számít az ifjúság körében. A földön láb- és állati mancsnyomok jelzik, hogy utunk itt még nem ért véget.
Elsőként Borvendég Deszkáss Sándorral – indián nevén Fehér Szarvassal – s az ő történeteivel ismerkedhetünk meg. A feljegyzésekből kiderül, hogy az 1941-ben kiadott könyvét rengetegen fordították, közkedvelt olvasmánya volt a kortárs gyermekifjúságnak, azonban az 1956-os forradalommal kapcsolatos koncepciós indiánper fő vádlottjaként nem jelenhetett meg írása többé. „Fehér Szarvas összes könyve olyan volt nekünk, mint valami biblia” – áll nagy betűkkel a falon, ahogyan elhagyom a termet.
A következő szobába lábnyomok kíséretével lépdelek át, egy sátor bejáratán keresztül vezet az út. Mintha csak tudta volna valaki, hogy érkezem: a szoba közepén ugyanis az „égő” tábortűz fogad. Fényéből kirajzolódnak különös szavak, kifejezések és mondatfoszlányok, mint holnapután délben, fogoly, Ha szeretsz, intézkedj!, nemzet.stop. A szobában egy monitor és egy fülhallgató segítségével olyan örök indiánokkal készített interjúkat hallhatunk, mint Weisler József, dr. Juhász Árpád, dr. Husvéti Tibor, valamint N. László Endre. Juhász Árpád – indián nevén Kóborló Farkas – interjúrészletéből többek közt megtudom, hogy gyakran járták az erdőt társaival különböző irányokon, hiszen – ahogyan ő maga is fogalmaz – „Szabályosan, mint az indián törzsek, libasorban mentünk úgy, hogy ág ne reccsenjen. Mi mindent lássunk, de minket senki se lásson. Úgy hívtuk ezt, hogy osonás.”

Rézbőrű volt az alkony - kiállítás 2021, PIM, Fotó: Szalai Klaudia

A szobából kitekintve egy hatalmas, kézzel készített kenu fogad, amely egykor az indiánok tulajdonát képezte. A teremben számos indián ruha s az általuk használt és nagy becsben tartott eszköz sorakozik. A falon Baktay Ervin története s ruházata ragadja meg tekintetem. A különböző színű díszes ingek arról árulkodnak, hogy viselőjük harmóniában élt a természettel. Mint ahogyan az a rövid élettörténetéből is sejlik: a Heverő Bölény nevet viselő indián élet- és természetszeretetében, a végtelen játékos komolyságban egymástól elválaszthatatlan, egy és ugyan az a személyiség […]. Végül egy újabb monitor előtt ülök le, kétféle indián mese közül választhatok. Gauder Áron meséjét, a Kojot és a szikla című történetet hallgatom meg. Közben eszembe jutnak a nagymamámnál töltött percek, a kertből frissen szedett, mosatlan gyümölcsök és zöldségek, és azok a történetek, amelyeket nagypapámmal együtt meséltek nekem hűségről, testvériségről, erkölcsről, bátorságról és örök barátságokról.
A kiállítás végén egyértelművé válik, hogy mindazon varázslat, amelyet Bereznai Péter is emlegetett, valóban létezett.

Még visszapillantok utoljára, magamba szippantom a kiállítás nyújtotta atmoszférát, s elgondolkozom azon, hogy vajon igaz-e rám a hűség vagy a természetközeliség jelzője. A kiállításon olvasott kedvenc idézetemmel távozom: „Az indiánok úgy néztek ki, ahogy az indiánok szoktak…”