Silling István: A város festői

2024. április 12., 10:14
Zsigmond Márton: Tájkép 3., paszpartu nélkül

Tollseprűvel porolta le a festményeket a cselédlány a gazdag szalonban a Bajai úton, a század végén emelt, magasföldszintes, villának is beillő eklektikus épületben. A házat magyar mérnök tervezte és magyar mester építette F. N. földbirtokos számára, de nem a századfordulón már errefelé is megjelenő stílben, hanem vaskos, inkább rusztikus faldíszekkel, vastag talapzattal. Pusztán az ablakok felső, félköríves része vallott egy kissé újszerűnek. A szalon az utca felé nézett három ablakával, míg mellette mindkét oldalon egy-egy hálószoba. A szalonban két bútorgarnitúra is várta az ünnepi alkalmakkor összegyűlő társaságot. A rokokó bútort: asztal, négy szék, két fotel, kanapé, valószínűleg még a ház asszonya kapta hozományul az egész vidéket bíró Latinovits család egyik elnémetesedett ágától, a Westermayeréktől, a múlt század elején. A nagy szalon másik bútorát már az asszonyság rendelte meg a legújabb divat szerint, szecessziós díszítésekkel: hat fotel, egy kanapé, magas, vitrines tálaló, alacsonyabb tálaló. Az alacsonyabb szekrénykén virág- és gyümölcsdíszes sötétkék Zsolnay váza. A metszett üvegű tálaló felső, két függőleges része közötti üres térben egy kisebb, fehér bikát ábrázoló herendi szobor. Erre a cselédnek külön kellett ügyelnie. Becses darabnak tartották.

A szobor ritka ajándék volt az alkotótól, H. Ludwigtól, a város igen ismert és megbecsült festőjétől, akinek kézügyességére, fiatalabb korában, a legjobb magyar szobrász figyelt fel. Szobrásznak kezdett tanulni a fővárosi akadémián. Apja kelmefestő műhelye régóta jól jövedelmezett a városban. Még a környező falvakból is számos megrendelése érkezett, hiszen ilyen iparost egyetlen falu nem tudott eltartani. Jöttek tehát a városba a vásznakkal, amelyekből majd otthon különféle mintájú szoknyát, kötényt, ruhát varrtak. Szinte minden színből lehetett rendelni. Mintás kékfestéssel is foglalkozott. A kelmefestő és ruhatisztító üzlet mellett egyre több szántóföldet is vásárolt az idős mester. Nősüléskor, a sikeres üzletnek köszönhetően, jó partinak bizonyult, és a felesége révén is jutott nekik a határban jó néhány hold, így még egy szép tanya, szállás is az övék lett. A város elismert polgárainak sorába küzdötte magát. A két foglalkozás jövedelméből már jutott egy körúti ház vásárlására is. Fiát is taníttathatta a fővárosban. Az ifjabbik Ludwigot azonban nem a formák, hanem a színek világa vonzotta jobban, s hamar odahagyta, a szóbeszéd szerint, a sáros agyagot, a gölöncsérséget. Fehér munkaköpenyben szerette magát látni, amint az általa jól ismert és kedvelt alföldi tájat festi meg az immár haldokló posztimpresszionista stílusban. De a közönsége, a városkában lakó művészetkedvelők köre ezt kedvelte: a pipacsos rétet, a szántóvető paraszti életet és a gazdag, tarka baromfiudvart meg a kenderáztató tóban ruhát mosó népviseletes asszonyok színes ruházatának megmintázását. A népszerűségét nem vitatta el senki. Roppant hiú alkotó volt, s bár több kiállításon is részt vett az akkori ország városaiban, de csak az amatőr hírlapírók és a lokálpatrióta lapok szóltak hízelgően az alkotásairól. Műveinek vásárlói között többször előfordult, hogy megrendelésre készítette a népiesség korának ismert zsánerképeit, leginkább alföldi tájképeket. Festett ő ködös, őszi hangulatú, szinte monochrom szürkéskék tájképeket is, amikor nem a vásárlókra gondolt. Ha megfizették, hajlandó volt a megalkuvásra, s azt és úgy festett, ahogy a megrendelő kérte. És tette ezt büszkén, hiszen a művész úr megszólítás a környezetében csak neki járt ki.

Ludwig a hírnevéhez illő feleséget, szépet is, gazdagot is, híres famíliából valót a városban nem talált. Talán nem is akart itteni nőt, ugyanis a szülőváros régi, gazdag úri népe mégiscsak ismerte a családja eredetét. A morovicai határ egyik kastélyából hozott feleséget, aki az ő elvárásainak megfelelt. A polgári származású, dúsgazdag családból való úri hölgy jócskán támogatta művész férjét, hiszen így ő maga továbbra is a felsőbbrendűség tudatában tetszeleghetett. Különös házasság volt az övék is ezen a tájon. Ugyanis, ha alig akadt pénz a körúti házban, olykor a kaszinóbeli barátai kértek tőle festményt, leginkább tájképet legelésző tarka tehenekkel, vagy a saját szállásukról készítettet. A kéményesi származású Stebler Izidor ügyvéd házában sokáig őrizte özvegy Steblerné a H. festő szüleinek tanyájáról készült, nagy méretű olajképet. Ha pedig a művész úrnak éppen nem volt kedve olyasmit festenie, amit a vásárolni érkezett műpártoló kívánt, hát a felesége, ravasz nő lévén, rá tudta bírni, hogy a megrendelésnek eleget tegyen, s a pénz a házban maradjon. Ludwig ezt nem is tagadta sokáig, nehogy a házasságukat amúgy is rengető kiruccanásai miatt újabb perpatvar keletkezzen. Pedig nem is tudta, szegény, hogy Lotte már jó ideje viszonozza egy fiatal katonatiszt udvarlását, akinek áthelyezését maga akadályozta meg a városi katonai parancsnokság idősebb vezetőjénél egy roppant népszerű témájú tájképpel.

Az új művészeti irányzatokat nem követte a művész, bár Budapest után Európa több nagyvárosában is folytatott hosszabb-rövidebb ideig tanulmányokat. Mindez azonban hatás nélkül maradt az alkotásain. Nem tudta elfogadni az új képzőművészeti törekvéseket, az izmusok előretörését, hiszen igencsak imponált neki, hogy a vidéki amatőr festők őt utánozták, mesterüknek tartották, miközben ő is csak az egyik szolnoki festőművésztől kapta az ihletet. A városi kaszinóban megbecsült helye volt a művészasztalnál, az úri társaság kedvelte. Gangosan járt, elegánsan öltözködött, büszke volt a sikereire. Még a városi polgárhölgyek sem vonták meg tőle kegyeiket, bár a portréfestés távol állt tőle.

Később azonban a haladó, formabontó nyugati irányzatok képviselője is megjelent a városban, akinek bátor expresszionizmusa, friss koloritása, harsány színhasználata, absztrakt ábrázolásmódja és párizsi kiállítási sikerei elhalványították a túlhaladott alkotói megvalósulásokat. S hiába igyekezett az addigi művész úr barátkozni a másikkal, s követni az új utat, az nemigen sikerült neki. Még a kaszinóban sem tudta megtartani férfiúi fölényét a frissen érkezett, de gazdag városi múlttal, parlamenter ősökkel és virilista vagyonnal rendelkező árnyékában. Még az itthoni lapokban, a helyi folyóiratokban maga a család írótagja is, aki addig akarva-akaratlanul próbált írásában eleget tenni a család elvárásainak, és valamelyest elfogadhatóvá tenni a múlt korszakhoz tartozó rokon képeit, de végül ő is kimondta az elhalványulás ítéletét. Ahogy az idős festő egykoron istenhozzádot mondott a szobrászatnak, úgy lett az ő festői sikereinek is egyre halványabb a híre. Saját városának idősebb közönsége még kereste, sőt keresi is az ő képeit, de ez a fiatalabb nemzedék körében már csak az érdekesség, a családi nosztalgia vagy egy-egy korban készült alkotások komplett gyűjteménye létrehozásának igénye.

Ezért kellett oly nagyon vigyázni a herendi fehér bikát. Abban nyilvánult meg festőnk valódi művészi talentuma. A herendi manufaktúra többször is meghívta vendégalkotónak, ámbár H. Ludwig ezeket gyakran visszautasította.

A Bajai úti épület szobáinak falait egy, a városban ugyancsak kedvelt címfestő képei borították. A Némethonból idekerült vándorló iparostól, aki a 19. század végén itt talált elég megrendelést, címfestői foglalkozása mellett nem volt távoli a művészet szeretete, és mesterségéből, a színekkel való foglalatosságból eredően képzőművészeti alkotásai is születtek. A helyi kiállításokon festőként is szerepelt Sziklay L. A kisebb gyümölcscsendéletek mellett nagyobb tájképeket és portrékat, sőt igen méretes alkotásokat is festett akár vászonra, akár magára a lakás falára. Portréfestőként sokan megkeresték, hiszen a kor elvárásai és divatja szerint illett, hogy a családfő és neje megfestesse magát, és portréjuk ott legyen a tisztaszoba vagy a szalon falán. Sziklay volt az első, aki a városban festőtanoncokat alkalmazott, festőiskolát nyitott, ugyanis a fejlődő ipar és kereskedelem arányában nőtt a kereslet a jó címfestők, reklámfestők iránt.

Így a fiatalok körében sokan érdeklődtek e szakma iránt. De a tanoncok közül csak alig akadt valaki, aki festőként is próbálkozott volna. A főutcán épült dúsgazdag Szemző-ház emeleti feljáratának falaira ő festette az azóta is csodált tisztaság, szüzesség, szépség allegóriáit csodálatosan maradandó színekkel, szárnyas puttókkal. Kései utódok az államosított palotának freskóit más, jóval híresebb festőművésznek tulajdonítják, pedig az egyik kép alsó szélén a jó szemű figyelő elolvashatja az alkotó vezetéknevét. Mestere volt a szakmájának, s az egész Nyugat-Bácskában több volt, mint csak templom- vagy címfestő. A Bajai úton épült nagy házban tíz képe díszítette a falakat. A szalon két szemközti falán rózsaketrecben álmodozó aktfreskók néztek szembe egymással magára a falra festett keretben. A tulajdonos felesége így kívánta, a férje pedig a kedvében járt. A festő élő modellek után festette a csodás női testeket. Modellt talált az ott tanuló vidéki középiskolás lányok között, hiszen az asszonya jó pénzt ígért a kiszemelt és megszólított leánykáknak, amit szinte nem is lehetett visszautasítani. A festő pedig alkotás közben és a képen sem takarta ki teljesen minden testrészüket. Festés közben az inasok, segédek segítettek a mesternek, adogatták a magas állványra a festékesdobozokat, tubusokat, mindent, amit kellett, s közben szájtátva nézték az alkotás menetét, követve a lányok rendkívül vonzó testét is. A hölgyek tudták, hogy mire ez a villa vendégeket kezd fogadni, addigra ők már nem is lesznek ebben a városban. A mester nem küldte el a fiúkat, ugyanis ezt a technikát és festésmódot is meg kellett tanulniuk. Elmentek ők maguktól is néha egy kis időre az épület valamely sötétebb, dugottabb zugába vagy a kert bokrai mögé. A szobák belső ajtóit, ablakait színes vitrázsüvegek díszítették. A vendégváró vacsorákra érkezők mindig megcsodálták a remekeket. Sziklay hírnevét ezek az alkotások jócskán öregbítették. A vendégek pedig dicsérték a ház úrnőjének finom ízlését. A ház ura is büszke volt csinos otthonára. A festő pedig sosem hagyta magukra a segédeit a házban, nehogy bármit is elrontsanak a készülő díszen, illetve a hölgy jó hírnevén. Mert a szép lakásban nem volt gyermekáldás, ami a gazdag, mindig élcelődő és tréfálkozó férjet többször búskomorrá tette, s olyankor nem törődött a nejével. A jószívű asszony minden eredmény nélkül kereste férje kedvét. A jó tíz évvel fiatalabb nő elutasítása pedig másfelé irányította annak tekintetét. A kamaszkorból kinőtt segédlegények ezt észre is vették, s nem hagyták sokáig bánkódni a hölgyet. Kettejükkel, bár alig beszéltek vele, igen szoros kapcsolatba került, ha mesterük netán valamiért nem tudott jelen lenni. Figyelték az úrnő szemjátékát, amellyel jelezte a lehetőséget. Nyáron a szépen fásított udvar végében álló filagória, melyhez örökzöld sövénnyel övezett kanyargó sétány vezetett, tudott menhelyet biztosítani rövidebb kedvtelésre. A fiúk tudták a maguk dolgát és sorrendjét. Ilyen sikeres munkaszünetek után máris vidámabb lett a hangulat a házban, s az urat is jobban lehetett mosolygós arccal, vidám szóval, kedveskedéssel jókedvre deríteni. Karolina asszony a legények jótéteményét magánrendelésekkel is jutalmazta. Látta, milyen ügyesen festik a virágokat, s mindkettőjüktől rendelt egy-egy kisebb virágcsendéletet is, amit ő maga fizetett ki. A képek kevésbé cikornyás keretben a szalon bejáratának két oldalán kerültek a látogató elé szignó nélkül. Az örömmel végzett jó munka meghozta gyümölcsét.

A szépen kidekorált új otthonból hiányzó gyermekáldást pótolandó, a dúsgazdag F. N. megalapította a városi mezőgazdasági középiskolát a város peremén, hogy a vidék legnagyobb természeti adottságát, a bácskai termőföldet minél korszerűbben és hatékonyabban, gazdaságosabban tudják művelni a nagyobb hozamok reményében. Felépítette az iskolát és a tangazdaság épületeit is nagy, 170 holdas földterülettel. Az első volt, aki ilyen gonddal pótolta a családját sújtó magtalanságot. Amikor a 20. század közepi magyar terület-visszafoglalásnak befellegzett, az új, partizán hatalom háborús bűnösként, a „megszállókkal való együttműködésért” F. N.-t és Karolina asszonyt kivégezte, vagyonát szétcincálta, pusztán a masszív épület maradt meg csupaszon. Consummatum est.

Sziklai L a történelmi társulat megrendelésére megfestette a vármegye főispánjainak arcképeit. A vármegye főispánja sokáig a kalocsai érsek volt, és csak később került civil kézbe a hatalom, többször városi főispánsággal együtt. Ezek a főnemesi származású urak dolgaikat javarészt a gazdagabb polgári családok fejére, az alispánokra bízták, akik magukról is készíttettek portrét Sziklaival. Szép festménygyűjteménye lett így a társulatnak is, meg egy-egy jól sikerült portré sem került pénzébe az éppen regnáló alispánnak. Sajnos, ezek az arcképek jórészt elvesztek a háborúságok alatt. Csak néhányuk került a városok múzeumába, néhány pedig még valamely család birtokában maradt.

A címfestőnek érkezett Sziklai L. a városban végzett munkáiért nagy megbecsülésnek örvendett. Olyan rangos elismerésben is részesült, hogy tagja lehetett a város legkiválóbb polgáraiból alakult Schweidel-szoborbizottságnak is. Képei máig megmaradtak néhány polgári lakásban.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)