Gyurcsó István: Az unokák megszületnek... és más versek

Az unokák megszületnek...

Az unokák megszületnek.
Az unokák sírnak,
az unokák járni tanulnak,
az unokák beszélni tanulnak...
Az unokák, amikor jeles ünnepeken
körben állnak a nagyszülők
udvarán –
nem értik egymást.
Az unokák a nagyszülőket sem értik.
„Gyöngyöm, virágom!”
Az unokák nem értik,
mi az a „gyöngyöm” s
mi az a „virágom”.
Az unokák más nyelvű tájról jöttek
a nagyszülők udvarába,
ahol apjuk vagy anyjuk
tanulta az anyanyelv
varázsigéit.
Az unokák karikában állnak
a nagyszülők udvarán.
A nagyszülők sírnak!
A nagyszülők mosolyognak,
a nagyszülők madártejet főznek,
s a nagyszülők beszélni tanulnak
az unokák nyelvén,
hogy megértsék egymást.
A nagyszülők szíve kerek alma,
beleharaphatnak a más nyelvű
unokák.
A nagyszülők szíve tiszta szoba,
ahol leülhetnek a más nyelvű
unokák.
De egyszer elfogynak a nagyszülők:
elfogy a kerek alma,
kihűlnek a tiszta szobák.
Az unokák nem tanulják meg a
varázsigéket,
és elfelejtik a világot.

Búcsúzkodás

Elmaradnak a topolyák
mögöttem, már csak a Szkalát
látja szemem, a nagy hegyet,
ő még utánam integet.
Szeress és hívj vissza örök
szerelemmel, én megjövök.
Hívj vissza, küszködő falum,
s várj, ha belépek a kapun.
Visz a vonat, csak integess:
hű leszek, te is emlegess,
Emlegessen a szél, a kő,
s néha-néha majd az idő.

Zöldből pirosba

Legtovább hű a cserfa lombja,
érik zöldből veres-pirosba,
őszi dérrel sem hull az ágról,
így vall hűséges önmagáról.

Hozzád én mindig hű maradtam,
csókod én soha nem tagadtam,
ha kérdeztek, én így feleltem:
cserfaág-szíved megszerettem.

Cserfaág voltál, lombod voltam,
vagyok érett, veres-pirosban,
ki már csak arra vár, hogy a dér
számon kérje tőle, mennyit ér.

Krédó

Kövek között útifű voltam:
magam sebét nem gyógyítottam.
Kinek lába rajtam taposott,
vérem arra gyógyulást hozott.
Más nedveim rég elszáradtak,
pedig egykor patakokban folytak.
Csermely-életem is elvegyült:
óceán vizével egyesült.
Ha keres valaki, nem talál.
Egyedül a jókedvű halál,
ő fog karon, vígan dalolva –
ne halljam, ha csontom ropogna.
Bevégezve útifű sorsom,
nincs nedvem, mi gyógyulást hozzon.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)