„Úgy hiszem, világos célzatosságom iránya. Vajon nem a legrealistább realizmus-e, nem a legvalóságosabb valóság-e a megtörtént történeteket mint »fontos, fennkölt, körülményes, kedves és kitalált történeteket« elmondani?” Esterházy Péter: Esti, 2010, 146.
Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.
Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták… Ők azok, akik körmenetekben lobogót vittek, lakodalmakban, zenészek előtt, üveggel a kezükben táncoltak, és ők azok, akik Mikulásnak öltözve mosolyogtak megszeppent gyermekségünkön. Ők azok, akikké mi is leszünk az emberi lét örök körforgásában. Ők népesítik be a folyamatos múltat. Ők láthatók a családi fotókon. Műtermieken és otthoniakon.
A sok tekintetben rettenetes huszadik század teljesítette ki a fényképezkedés lehetőségét. Családunkban nagyjából a harmincas évektől kezdve maradt képi lenyomata a mindennapok valóságának. Talán azért, mert mindkét ágon iparosfamília voltunk. Varjasok és Klamárok, reformátusok és katolikusok. Eggyé olvadó, külön világok. Bigott pápisták és nyakas „ősmagyarok”! Moroviciak és topolyaiak, akik mindössze annyiban különböztek környezetüktől, hogy kicsit talán jobban akarták a polgári lét szabadságát, mint mások. Nem felvágásból, nem is különcködésből, főként nem úrhatnám bolondériából. Valahogy rájuk tört az igény, akár egy hirtelen jött nyári zivatar. Mi több, a fotók alkotta szivárvány nem illant el, hanem örök káprázatként része maradt életüknek. Hidat képezve múlt és jelen között.
Ez lett az örökségem. Egy fotópapíron rögzített képi világ, amelynek szédítő mozgalmasságát, egykori hangfoszlányait magamban őrzöm majd hetven éve.
Másként nem igazán őrizhető, mert valljuk be, generációról generációra lenullázott bennünket a történelem. Mindenki mindig a fészekrakással kezdte a közös életet, és annál nem is jutott tovább.
A juss tehát ott van a kanizsai lakás minden zugában. Elsárgult fotók, katulák rejtekén. Mivel szanaszét hordtam őket, így már a kartali remeteség fiókjaiban, dobozaiban is lapul belőlük számos darab.
A fotókon ott a szűkebb és tágabb környezet, a nem túl népes rokonsággal: a képen éppen háttal, esetleg takarásban vagy bemozdulva, ritkán a lencsébe nézve. Sokszor hallottam félig komoly, félig tréfás megjegyzésüket: „Hagyjad már, Rózsi, engem nem fog a film!” Mosolyogtak ugyan, de igyekeztek kilépni a képből, még mielőtt exponált olcsó kis masinájával az akkor menyecskesorban lévő anyám. A fotózás tudományát Karcsi bátyámtól leste el, aki után szintén sok életkép maradt. Őt, férfiember lévén, komolyan vették, és többnyire pózba merevedve álltak, ültek rokonok és ismerősök, arra várva, hogy kattanjon a gép zárszerkezete…
Mostani kutakodásomkor három, korábban többször félretett fotó került ismét a kezembe. Egyiken a család első macskája néz kíváncsian a lencsébe, a másikon apám áll festékes munkaruhában, a harmadikon nagyanyám látható, meszelővel a kezében… Pillanatképek.
Zsákbamacska
Nem a kitalálhatatlanra, kiszámíthatatlanra gondolok. Sokkal prózaibb, sőt: szó szerinti a mondandóm. Eredője a költözés. Méghozzá a Borisz Kidricsből a Vajdasági utcába. Ami egy szontyola, esőfelhőktől szürke, hideg tavaszi napon történt.
Mielőtt a nagy nyüzsgés kezdetét vette volna, apám egy zsákot hozott, hogy fekete-fehér kandúromat abban vigyük magunkkal… Így a pakolás napján zsákbamacskám lett!
Ott zötykölődtünk anyámmal a teherautó kabinjában, ölemben a zsákkal. A sofőr megkérdezte, mi mocorog benne. Amikor megmondtam, rám mosolygott, és adott egy baráti tanácsot: – Tudod tán, hogy három napig nem lehet kiengedni, mert elszökik!
Így aztán a felfordulásban, jövés-menésben egy sámlin ülve őriztem a jószágot. Órák múlva a gangról a szoba egyik sarkában árválkodó sezlonyra költöztettek át, zsákostul. Vártam, hogy vége legyen a nyüzsgésnek.
Késő délutánra járt az idő, már lobogott a tűz a sporhetban, barátságos meleg volt a házban, amikor apám megszólalt: – Engedd ki!
Kibogoztam a madzagot, szélesre nyitottam a zsák száját, mire Fincike riadt képpel, poros-szürkén előbújt, majd óvatosan elindult felfedezni a szobákat. Körbejárt mindent. Szekrények, ágyak alá mászott, aztán visszatelepedett mellém.
Nap vége volt. A macska már a sporhet oldalánál lévő sámlin aludt. Majd mi is eltettük magunkat holnapra, hogy apám kedves szófordulatát idézzem.
Másnap korán keltem. A kandúrt kerestem. Kiderült: reggel egy óvatlan pillanatban kiszökött. – Három nap! – szipogtam. – Három nap! Elment a macskám…
Aznap nem láttuk. Sőt másnap sem. Apám nagy igyekezettel végigjárta a szomszédokat. Biciklire ült, és elkarikázott a Széles utcai házhoz. Semmi. Már újból esteledett, amikor még mindig a macskát sirattam. Mondták: lesz másik! No, ez csak olaj volt a tűzre. Levegő után kapkodva zokogtam: – De nekem nem kell! Nekem a Fincike kell! – üvöltöttem, egyre vörösödőbb fejjel.
Apám és nagyanyám a toporzékolásomról nem vett tudomást. Nem úgy anyám, aki a poroszos nevelés híve volt. Ahogy felém indult, az nem sok jóval kecsegtetett. Már bújtam volna az asztal alá, amikor kintről cérnavékony nyávogás hallatszott…
Pingálás
Sátoros ünnep! Merthogy akkora a felfordulás előtte, alatta és utána. No meg a rákészülés! Mégis, a beköltözés utáni nyárvégen hozzáfogtak a ház belső csinosításához. Pénz híjával, a nadrágszíjat meghúzva, csak a nagyon szükséges dolgokra költöttek. Péter bácsi új ajtókat ácsolt, mert a régieken besüvített a szél. Meg ablaktalanok voltak. Az anyag árát kellett kifizetni. – Majd visszasegíted, Feri! – mondta, és kissé feljebb tolta a micit, fel egészen a feje búbjára. Csendesen dolgozott az amúgy egyszálbelű, Don-kanyart megjárt ember. Minden nyílászárót megjavított.
Ámulva néztem, amint a kiskonyha ajtaját tragacson eltolta a műhelyébe. Amikor visszahozta, rá sem lehetett ismerni. Először is az ajtó közepére, a kilincs fölé egy nagy üvegtábla került, amelyen ki lehetett látni az udvarra, kertre. Aztán meg valami borítást is tett rá, úgy már nem szelelt…
Alig ment el a rokon ácsmester, az apró bútor máris kikerült a gangra. A szekrények meg a szoba közepére.
Apám először a falakról a régi mészréteget dúrta le, spaknival. Hártyás, nagy pillék pattantak szerteszét. Fehérek, méregzöldek, okkersárgák… Ma is érzem, hallom, amint a talpam alatt roppannak.
Aztán mindenkit kiküldött, pedig én szívesen maradtam volna, hogy lássam, miként lépdel a létrával ide-oda.
Pár óra múlva megcsodálhattuk a halvány barackszínű falakat, amelyekre délután egy furcsa, hengeres szerkezettel mintát varázsolt.
Míg száradt a rádlizás, kijött, hogy megolvassza az enyvet, amely akár a főzőcsokoládé, olyan sötétbarna színű és táblás volt. Összetörte. Egy ütött-kopott, kiszolgált mázas edény alján koppantak a lehulló darabok. A ház végében két tégla között tűz lobogott. Magasan felnyaló, vörös lángokkal, mert hiába tiltották, csak raktam rá néhány darab hasított tűzifát.
Így aztán apámnak várnia kellett, hogy lelohadjon kissé a tűz heve. Csak utána került téglákra a lábos, benne az enyvvel, amely a hő hatására lassan cseppfolyóssá vált.
A forró masszát a rozsdabarna falfestékhez keverte. Időnként a keverőpálcán ellenőrizte az elegy állagát. Majd az egészet kis pléhedénybe öntötte, amelyet a derekára kötött zsinegre akasztott. Abba mártogatta hosszú szárú, rövid szőrű ecsetjeit. Csíkokat húzott. A szobák festését a plafon alatt azokkal szegte be. Két vékony között egy vastaggal.
Meszelés
A munkát lócitromgyűjtés vezette be. Ha elment az utcán egy fogat, nagyanyám már kiáltott is, hogy nézzem meg, van-e valami. Nem állíthatom, hogy olyan túlzottan lelkesedtem volna a feladatért… Egy kiszolgált alumíniumlavórba kapkodtam a frissen elpotyogtatott gombócokat. A szárazzal jobb volt bánni, de nem lehetett válogatni, mert elég sokan szedegettük, hiszen tapasztani, meszelni készült az utca népe.
Nagyanyám és anyám évente álltak bele a munkába. Ami azzal kezdődött, hogy apám gödröt ásott a kert végében, amelybe egy kimustrált festékesvödröt állított. Beleszórta a darabos mészkövet, és beoltotta. Először lapáttal, majd kiszolgált öreg lapickával kevergette a fortyogó masszát. Tisztes távolból, a galambház mellől bámultam igyekezetét. Izzadó homlokát törölgette. – Van elég vized? – kérdezte anyám. – Nehogy megégjen a mész! Apám, az intelmet hallgatva, csendben, mosolyogva kevergette a fortyogó masszát. Amikor már alig pöszörgött, vizet öntött a tetejére, hogy ne bőrösödjön be. Aztán az egyik ólajtóval lefedte, hogy bele ne szédítsen a kíváncsiság.
Mindig mindent a lehető legnagyobb körültekintéssel csinált. No meg sosem szólt bele más dolgába. Így abba sem, hogy a két asszony hogyan és mikor tapaszt, meszel.
Az utcafront és az udvar meg a szomszéd felől is vakítóan fehérek lettek a falak! A házalját mélykékre, szürkére vagy barnára húzták el. Mikor milyenre. De mindig minden falszakaszt ilyen módon fejeztek be.
Ezért hagytak az aktuális színből egy kis porfestéket a stanicliban, hogy a csapómadzagot megforgathassák benne. A zsineget én csaptam ki: két ujjal! Vékony festékcsík jelezte, hogy meddig kell a lábazatot lekenni. Ám a művelet egyszerre sosem sikerült, mert a tapasztások miatt a falak igencsak görbék voltak. Ebből többnyire vita kerekedett. Amit általában a fáradtság csendje zárt le.
Valóság
Leképezni az egykori valóságot, de hogyan? Mert valljuk be, az idő nem mindig, főként nem mindent szépít meg. Talán nem is kell. Többnyire elég, ha csak nosztalgiamentesek, mégis személyesek a történetek. Szikárságtól koppanósak, akár a köznapok. Úgy vélem, így helyes a fotók realitására reagálni. Mert nem illő máshogyan elbeszélni azt a nagy igyekezettel teli kezdetet, ami a szüleimet jellemezte a háború utáni években. Otthonteremtési vágyuk, spórolással telt éveik bennem ragadt morzsái a fenti sorok.
A történeteknek jó esetben folytatásuk van, méghozzá közös, kiteljesedő. No igen, jó esetben. Ám van úgy, hogy a mindennapok lüktetése mást hoz, másmilyen irányt vesz az események folyása, és a párokat megfelezi valami felsőbb hatalom, amit sorsnak is szoktunk nevezni. Ha úgy tetszik, korán lehasad a családfa egyik ága. Hát velük is ez történt. Jószerével ennyi teljesség maradt utánuk. Sőt, akkori életük tárgyi valósága is már a múlté. Maradtak a fotók mint a megfoghatatlan mulandóság képi lenyomatai. A fotók, amelyek alapján elmondható a megélt valóság, a megtörtént történetek éppen úgy, akár a kitaláltak.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
