Kucsov Borisz: Félelem és reszketés Szabadkán. Képregénydráma, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka
A prédikátorok „[…] úgy vélik továbbá, hogy egyesként létezni mindennél könnyebb, és épp ezért az embereket éppen arra kellene kényszeríteni, hogy általánossá váljanak. Én nem oszthatom sem e félelmet, sem ezt a véleményt, éspedig egy és ugyanazon okból. Aki megtanulta, hogy egyesként létezni mindennél szörnyűbb, nem fél majd kimondani, hogy az a legnagyobb dolog.”
Kucsov Borisz 2017-ben írta meg a Félelem és reszketés Szabadkán című drámáját, amit képregénydráma műfaji megjelöléssel rendezett meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban (2023. december 28-án volt a bemutató). Az előadás nagy közönségsiker, rendre telt ház előtt játsszák. Talán a negyven alattiakhoz áll legközelebb, ők azok, akik a gimnazisták örök városában a leginkább azonosulni tudnak az előadással – a középiskolások mellett természetesen, akiknek egészen más ad okot az azonosulásra: kuncogásaikból ítélve felszabadító, ahogyan bemutatásra kerülnek a tudatmódosító szerek használatának eredményei, következményei.
Ugyanakkor az is valószínű, hogy a Kucsov-előadás címéről rajtam kívül másoknak is egyszerre jutott eszébe Søren Kierkegaard 1843-ban megjelent szépirodalmi-filozófiai esszéje, a Félelem és reszketés, illetve az X generációsok közül sokak kedvencének számító Terry Gilliam – nem mellesleg képregényalkotó – 1998-as filmje, a Félelem és reszketés Las Vegasban.
Az előadásra készülve újraolvastam a finom, csontszínű, kis kötetet, vagyis Kierkegaard újra és újra felfoghatatlanná emelkedő esszéjét és az Utószót, a nagyszerűen és bölcsen, mégis érthetően magyarázó-értelmező Balassa Péter-esszét. Ezzel talán le is szűkítettem, kereteztem a magam számára az értelmezési lehetőségeket, de mint minden műalkotás esetében, a leszűkítés egyben számos más lehetőséget is teremt, mert a műalkotás egyik fontos tulajdonsága, hogy sokféle értelmezést nyújt a befogadó számára. Ezzel azt is állítom, hogy Kucsov Borisz, a Kosztolányi Dezső Színház színművésze, aki a Félelem és reszketés Szabadkán című előadás írója és rendezője, műalkotást hozott létre – színpadi szerzőként és díszlettervezőként egy személyben, rendezőként pedig a darab szereplőivel, jelmeztervezőjével, a video design társalkotójával.
Kucsov Borisz, akit elsősorban színművészként jegyez a szakma, méltánylandó szakmai elismerést vívott ki A bánsági szamuráj című darabjával, azt azonban a vajdasági magyar közönség inkább afféle gegnek élte meg. Ugyanakkor tény, hogy Kucsov Borisz drámaszerzőként már akkor megmutatta és nyilvánvalóvá tette, hogy a világot sarkosan kívánja bemutatni, ahogyan a társadalom mozgatórugóit, úgy a sztereotípiákat is kegyetlenül, de humorban oldva láttatja, ami szerethetővé, elviselhetővé teszi azt, ami a néző szeme előtt zajlik. Kucsov Borisz színpadi szerzőként társadalomkritikát vetít elénk, szembesít bennünket a kilátástalansággal, az ürességgel, a tunyasággal, a felszínességgel, de mindezt a jelleméből fakadó pajkossággal, cinkos mosollyal teszi. Nem ítélkezik, hanem együttérez. Nem állítja pellengérre a vajdasági magyar társadalomban kiszolgáltatott, elszegényedett, a felemelkedéshez szükséges ügyeskedésbe már húsz éve belefáradt, beleöregedett szülőket – Magdolna, Raul anyukája (G. Erdélyi Hermina), akikben már semmi sem maradt a rendszer(át)váltás időszakának reményéből. Igen szívszorító alakítás G. Erdélyi Hermináé. Eldönthetetlen, hogy játékába a vajdasági magyar háztartásokat fennés megtartó anyák többségének életében látott, elképzelt csalódásokat építi bele, vagy saját (művészi) tapasztalatának erejével formálja ilyen csupaszra, rettenetesen magányosra és üresre azt az asszonyt, akit talán már a muskátlizene sem tudna jobb kedvre deríteni. Az előadásban ennek az elgyötört vajdasági magyar anyának az ellentéte a lelkiismeretlen törtető, semmiféle műveltséggel nem rendelkező polgármestert alakító Pálfi Ervin. Amikor az egyik jelenetben kinyújtja a nyelvét, rémülten hőkölhetünk hátra a felismeréstől, hogy itt sokkal többről van szó annál, mint hogy egy jobb sorsra érdemes vidéki város polgármesterét látjuk, akinek a nyelve olyan, akár a viperáé, a tekintete olyan, akár a krokodilé, a mosolya olyan, akár egy hiénáé, a tekintete pedig olyan, mintha ez a három állat beköltözött volna a lelkébe, hogy onnan intézkedjenek váratlan támadásokkal, kiszámíthatatlan kegyetlenséggel és a félelem fenntartásának halálos mérgével emberek, életek, sorsok felett. Pálfi Ervin alakítása kiemelkedő, ami az ő esetében nem váratlan, inkább megszokott, mégis különleges, mert színészi eszközeit a képregény formához redukálva képes a vidéki polgármester mesterkedésein túl megmutatni azt, ami az emberit az embertelentől elválasztja – megmutatja a gonoszt. Pálfi Ervin alakításától ezért hőkölünk hátra. Mozgásával, mimikájával, gesztusaival tökéletesen hozza azt, amit a gonosz figurájától elvárhatunk bármely képregényben vagy esetünkben képregénydrámában. Ennél azonban jóval tovább megy, mert alakításának művészi eszköztárát használva azzal is szembesíti a nézőt, amitől legszívesebben mindenki, aki a nézőtéren ül, elfordítja a fejét – és ez nem változott azóta, hogy a kilátástalanság, a kultúra, az egyén szabadságvágyának és felelősségének, a döntéshozatal súlyának kérdését erkölcsi-filozófiai esszéjében körbejárta Kierkegaard: rákényszerít arra, hogy elgondolkodjunk a felelősséget vállaló egyén és közösség viszonyán, a társadalom erkölcsi alapját jelentő vallásosság és feltétlen bizalom eltűnésének következményein, a gátlástalansággal szembeszállni képtelen, ezért képzelt vagy tudatmódosító szerek segítségével mesterségesen megteremtett világba menekülő fiatalok, Raul (Búbos Dávid) és Gonzó (Nyári Ákos) mindennapjain. A mi mindennapjainkon.
Kucsov Borisz színházi tapasztalata, az Urbán András nevével fémjelzett színházi iskolában való tapasztalatszerzés, nevelődés, művészi alakulás, színészi fejlődési út kétségtelenül hozzájárult ahhoz, amiből ez az előadás megszületett. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy amellett, hogy Kucsov Borisz személyében nyertünk egy rendezőt, egy színházi szerzővel is gazdagabbak lettünk. Az a tény, hogy a ma is igen fiatal Kucsov Borisz közel egy évtizeddel ezelőtt a mindennapjainkról olyan drámát írt, ami nyelvi igényességének köszönhetően – Csáth Géza (Mészáros Gábor) – időtálló marad, aktualitását tekintve azonban erőteljesebb, mint a szöveg megírásának idején, azt mutatja, hogy remek megfigyelőképességű, társadalmi kérdésekben igen érzékeny és pontos mérőműszerrel rendelkező színpadi szerzőről van szó.
A rendszer(át)váltás idején attól tartottak a mostani X generáció szülei, így tehát az X generációsok is, hogy nem fognak jobban, könnyebben, szebben élni. Mivel összehasonlítási alap a képzeletükben élő „szabadság”-on kívül nem volt, így azt sem tudhatták, mi felé tartanak. Ma már világos, hogy talán nem élünk rosszabbul. Ám kegyetlenebbül, érzéketlenebbül, felszínesebben. Akkor tehát mégis rosszabbul élünk? A Kucsov Borisz által írott dráma és a rendezésében látott előadás ezt a kérdést teszi fel, amire minden nézőnek magában kell meglelnie a választ, ahogyan azt Kierkegaard tette, ahogyan Terry Gilliams tette – nem is annyira a már említett Félelem és reszketés La Vegasban című filmjében, mint inkább a Brazil című disztópiájában.
Külön szál az előadásban a lány, Naomi (Verebes Andrea), akinek a színen való megjelenése a szépség és a remény győzelme a vásári felszínesség felett. Eldönthetetlen volt számomra, hogy a rendező utasítása alapján formálta ilyenre Naomi alakját Verebes Andrea, nemzedékének egyik kiemelkedően tehetséges színésznője, vagy pedig a saját értelmezésében formálta meg a női főszereplőt. Más előadásokban is felfigyelhettünk a Verebes alakításában meglévő játékosságra, vadságra és egyszerűségre, a megzabolázhatatlan és mégis mély emberi empátiával, alázattal bíró női figurákra, akiket megszemélyesít. Őt nézve sohasem jut eszünkbe, hogy színházban ülünk és előadást nézünk, inkább összerezzenünk, és emberségünk csupasz kiszolgáltatottságát próbáljuk eltakarni. Kétségtelen, hogy a Kosztolányi Dezső Színház társulatának tehetséges női tagja Verebes Andrea.
A szerző és rendező által játékosan, asszociatív módon, direkt vagy indirekt utalásokkal teletűzdelt Félelem és reszketés Szabadkán tehát elsősorban a rendszer(át)váltásról szóló előadás, ami azonban nemcsak a kelet-európai társadalmi rendszerek, hanem a világ átalakulásáról szól, vagyis mindannak az elvesztéséről, ami kapaszkodót jelentett. Ugyanis beteljesedett az, amitől inkább tartani kellett volna, semmint afelé haladni egyre gyorsabban: az ember lett az egyedüli mérték. És ahol az ember az egyedüli mérték, ott semmi más nem létezik: sem isteni törvény, sem természet szerinti parancs, csak annak a kénye-kedve, aki magához ragadva a hatalmat irányít és – rombol.
A két fiatal, Raul és Gonzó számára azért nincs kiút, amiért a hatalmasokkal – vagy ahogyan azt az értelmezések szerint olvashatjuk –, a hatalmat magukhoz ragadókkal szemben legfeljebb szappanbuborékkal lehet szembeszállni. E két szereplő félelemtől terhes dialógusai arról szólnak, hogy ha sokat ugrálnak, őket is eltörli a „nagyhatalmú”, semmivé válnak, akár a szappanbuborékok, amik a gonosszal szembeni harc eredménytelenségre ítéltségének szimbóluma, ahogyan a Pókember is egy letűnt világ szuperhőse. Ma már nincsenek szuperhősök, mert nem képesek legyőzni a gonoszt.
A bódulat, a képzelt világba menekülés és a szappanbuborékkal való (ellen)támadás a kilátástalan vergődés szívbe markoló metaforái, egyben az emberségesség megtartására, a nemes közösségi akarat fontosságára való utalás, az egyéni áldozathozatal, az alázatosság mértékegysége, mércéje szerint.
A Félelem és reszketés Szabadkán elgondolkodtató és felborzoló előadás, aminek a lélekre gyakorolt nyomását és hatását fokozza, hogy városunk, Szabadka épületeit, utcáit láthatjuk a képregény kockáin megelevenedni. Az előadás ritmusát megszakító üresjáratok nélkül feszesebb, keményebb, még inkább kegyetlenül lágy előadás született volna.
Kucsov Borisz vajdasági magyar színházi alkotó. Előadásában a társadalmi kérdések mellett nyíltan, egyenesen szegezi a nézőnek a kulturális életre vonatkozó kérdést: „Nép már nincs, akkor színház meg minek?” Amikor a szerző a drámát írta, akkor az épület, ami a díszletkockákra kivetül, miközben elhangzik a darabban az idézett mondat, még messze volt attól, hogy elkészüljön. Mára azonban megkerülhetetlenül aktuális lett az előadás egyik kulcsmomentumaként elhangzó, fentebb idézett mondat.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
József Attila születésnapját és a magyar nyelven íródott verseinket ünnepeljük április 11-én. A magyar költészet napja apropóján megkérdeztük fiatal szerzőinket, hogy mikor tudatosult bennük, hogy a líra az ő útjuk, mikor döbbentek rá, hogy a versek alkotása a megfelelő önkifejezési formájuk? Megkértük őket, hogy mondjanak egy-egy olyan költeményt, amelyet nem ők írtak, ám a verssorokat magukénak érzik, illetve arra is kíváncsiak voltunk, ki hogyan ünnepli idén a költészet napját.
Manapság nem sokat hallani Gyurcsó István nevét. Holott volt idő, több évtized, amikor nem volt olyan szlovákiai magyar falu, ahol ne ismerték volna őt személyesen. A Csemadok alkalmazottjaként járta az országot, s ha már járta, meg is örökítette a tájat és az ott élő embereket, versben és prózában egyaránt. 40 éve halott, s nagyon nincs, aki élesztgesse az emlékét.
Kölyökkoromban apám szőlejében nyaraltunk a hegyen, majd növekedvén beletanultam a munkákba is. A pince előtti agyagos, sáros kocsiút kátyúit a szőlőmetszés során keletkezett vesszőkkel volt szokás kitölteni, a lovak patái meg a szekerek vasalt kerekei végezték a tömörítést. Egyszer-másszor én vittem egy köteget a pince elé, a szomszéd gazda méltatta tevékenységemet: „Na, gyerök, hordod a venyicset?” Az efféle kérdő mondat nem igényel választ, azt a helyzet adja, viszont megtanultam, minek hívják a szőlővesszőt a kiskanizsai nyelvjárásban (is).
„Valódi és őszinte, olyan igazi – olvashatjuk Hollókő honlapján. Ez a kis Cserhátban megbújó palóc falucska az első és egyetlen Magyarországon, mely az UNESCO világörökségének listáján szerepel. Nem véletlenül, hiszen a szikla csúcsán tornyosuló kőrengeteg, a hollókői vár és annak megannyi fantasztikus legendája – ki ne ismerné az erődítménybe zárt szép asszony, a jóravaló boszorka és a hollótestbe varázsolt ördögfiókák történetét?
„Mindenki állandóan dönt, már akkor, amikor még nem is döntésképes, de érzi: foglalkoznia kell a saját életével… Már kisóvodásként feszíteni kezdi a saját élettörténetének csiraállapota. Ettől a pillanattól számítom az epika bűvöletét – hiszen mindenki számára bűvölet a saját élete, ami pedig mindig egy történet (lesz, volt)” – mesélte a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Szávai Géza író.
2024. március 23-án, életének 84. évében elhunyt Nicoale Manolescu, a román irodalomtörténet legismertebb képviselője, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, a Romániai Írószövetség elnöke, a România literară főszerkesztője (2004–2024), Románia UNESCO-nagykövete (2006–2015). A román irodalomtörténet nagy hatású -escu végű alakjainak: Titu Maiorescu, E. Lovinescu, George Calinescu utolsó képviselője.
Csurka István azon alkotóemberek közé tartozott, kik nem tudták, s bizonyára nem is akarták kivonni magukat a politikai életből: „Vélt igazságait sosem rejtette véka alá, politikai pályafutását földrengés kísérte, hiszen türelmetlenül küzdött, azonnali változásokat akart, a diplomácia finomságai nem az ő robusztus alkatához illettek.”