Haramza Kristóf: Mi hasznuk a bölcsészeknek?

2024. április 03., 09:05
Bukta Imre: Kocsmában (olaj, vászon, 110 × 150 cm, 2004)

– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg. Hiszen minek is dobnánk ki több ezer forintot az ablakon egy filmért, amit egyszer megnézünk, aztán el is felejtjük, vagy egy színházi dramaturgiáért, amiből jobb esetben is csak egy-két gondolatmorzsa s néhány dialógus marad meg? Ha tehát így teszed fel a kérdést, rövid úton kijelenthetem neked, hogy az említettek közül egyiknek sincs konkrét értelemben vett haszna…

Záróra előtt tíz perccel már csak ketten ültek a Tilosban. Kopogyi, mint minden más alkalommal, négy sör után végeláthatatlan fejtegetésekbe és vitákba elegyedett. Mostani beszélgetőpartnere egy jámborabb lelkületű, elsőéves építőmérnök-hallgató volt, aki ugyan szerette a provokatív jellegű témákat, ő maga viszont kevésbé bocsátkozott diskurzusba. Persze, rögtön hozzá kell tennünk, hogy az éles nyelvű Kopogyit nem is igen tudták legyűrni a szópárbajokban. Egyáltalán nem tartozott a – manapság talán túlzott mértékben sztereotipizált – málészájú életművészek vagy az önmagukat ismétlő szabadbölcsészek közé. Nem, ez a nyurga piperkőc alak olyannyira csalafinta volt, hogy még részegen sem lehetett sarokba szorítani. S mivel tudta jól, hogy sehol sincs ingyenebéd, míg a jámbor mérnök újabb és újabb körökért a pulthoz futott, Kopogyi folyton-folyvást csak beszélt: művészete pedig leginkább abban állt, hogy a látszólag homlokegyenest eltérő témákat egy ügyesen képzett verbális fonállal, bitang módon összekötötte. A maga képezte hasonlatokon belül aztán analizálásba kezdett, kritikát fogalmazott meg, vagy épp az egyénileg megélt tapasztalataival épített ki egy-egy érvrendszert. Kopogyi előadása ily módon zavartalanul hömpölygött, s ha az őt hallgató publikuma kérdéseket intézett felé, azokat rövid úton összemosta saját téziseivel.

– …Látod, ez a ti bajotok! Hogy az élet minden területén folyton csak méricskéltek! – szőtte tovább gondolatait Kopogyi. – Ez okból mondhatom neked is azt, amit általában szoktam: Aki folytonosan csak realizál, és méricskéli a dolgait, az soha nem lehet igazán szabad! Ez így van, sajnos. Valószínű, hogy épp a mindennapos jólét s az azzal járó kényelem pattintja rá kezetekre ezt a kényszerű bilincset. Ahogy az idomított eb, ki estére bekéredzkedik gazdája jól fűtött házába, a kandalló melegéhez somfordálva, elfeledi a kinti világ hűvösét. Gazdája közelében már nem hallja az étlen farkasok keserű vonyítását… Aki napról napra nem tapasztal maga körül a bölcsészélethez hasonló konkrét létbizonytalanságot, az nem tudja, milyen az igazi függetlenség!

Beszéde közben a hatodik korsó ipát húzta le. Kopogyi egészen megrészegült, fejtegetéseit a nincstelenség allegorikus képeivel és szóvirágaival díszítette. A csapos zárórát jelentett, de Kopogyi nekitüzesedett, és rendelt még egy korsóval…

– Megéri-e? Ezt kérdezted tőlem? Hát van-e a világon bárminek is tényleges haszna? Nem úgy volna-e, hogy mi, emberek adunk a dolgoknak értéket? Csak sokszor mellélövünk: valamit alul- , mást meg épp fölülértékelünk… A mi mércénk, barátom, nem pontos. Ezt is el kell fogadnunk… Én… vagyis… izé… azt gondolom… – ezen a ponton Kopogyi lehunyta a szemét. Mintha elaludt volna. Olyan sokáig tartotta csukva a szemét, hogy a szemközt ülő mérnökhallgató elunta a várakozást, és az asztalon átnyúlva, megrángatta vállait… Kopogyi felébredt. Fejét most enyhén hátradöntve, a semmibe révedt.

– Mondd csak! – kezdte aztán halkan a kérdéseivel. – Szerinted haszontalan dolog meghalni egy hangulatért? Egyetlen éjszakáért, minden pénzt eldobni? Dorbézolni, aztán lesz, ahogy lesz? Jövedelmező dolognak tartod kiülni egy estére a teraszra, és cseverészés közben végignézni a naplementét? Dohányfüstben meghallgatni valakinek a panaszát? Filozofálni két óráig egy összetört képernyőjű mobilon keresztül? Vagy bérlet nélkül megvárni a hajnali buszok érkezését? Mit gondolsz; ezek az ostobaságok mennyibe kerülhetnek?

…A mérnökhallgató fizetni igyekezett. Eddig hitelre rendeltek, gondolta, most rendezi is a cechet. Számításai szerint most elköszön Kopogyitól, s akkor az utolsó metrót még el is éri, hogy aztán felkészülhessen a reggeli órákra.

– Héj! Fizetni szeretnék!

– Már rendezve van… – bámult rá értetlenül a csapos.

– Hogyan? De hiszen én nem is…

– …Maga nem fizetett… Az okostojás viszont már rég – biccentett a csapos az asztaluk felé.

Kopogyi eközben köddé vált. Már érkezésekor fizetett 8500-at. A maradék aprópénzzel pedig nekivágott az éjszakának…

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)