– …Hibás… Mármint a kérdésed… Mert rossz a megközelítés – válaszolt az egyik mérnök haverjának iménti felvetésére Kopogyi. – Ez körülbelül hasonlót jelent, mint ha afelől érdeklődnél, hogy vajon megéri-e egy mozifilmet vagy egy színdarabot megtekinteni. Azt hiszem, ha így tálalnád elénk, a társadalom jelentős része – köztük jómagam is – azt mondanánk rá: Nem, nyilván nem éri meg. Hiszen minek is dobnánk ki több ezer forintot az ablakon egy filmért, amit egyszer megnézünk, aztán el is felejtjük, vagy egy színházi dramaturgiáért, amiből jobb esetben is csak egy-két gondolatmorzsa s néhány dialógus marad meg? Ha tehát így teszed fel a kérdést, rövid úton kijelenthetem neked, hogy az említettek közül egyiknek sincs konkrét értelemben vett haszna…
Záróra előtt tíz perccel már csak ketten ültek a Tilosban. Kopogyi, mint minden más alkalommal, négy sör után végeláthatatlan fejtegetésekbe és vitákba elegyedett. Mostani beszélgetőpartnere egy jámborabb lelkületű, elsőéves építőmérnök-hallgató volt, aki ugyan szerette a provokatív jellegű témákat, ő maga viszont kevésbé bocsátkozott diskurzusba. Persze, rögtön hozzá kell tennünk, hogy az éles nyelvű Kopogyit nem is igen tudták legyűrni a szópárbajokban. Egyáltalán nem tartozott a – manapság talán túlzott mértékben sztereotipizált – málészájú életművészek vagy az önmagukat ismétlő szabadbölcsészek közé. Nem, ez a nyurga piperkőc alak olyannyira csalafinta volt, hogy még részegen sem lehetett sarokba szorítani. S mivel tudta jól, hogy sehol sincs ingyenebéd, míg a jámbor mérnök újabb és újabb körökért a pulthoz futott, Kopogyi folyton-folyvást csak beszélt: művészete pedig leginkább abban állt, hogy a látszólag homlokegyenest eltérő témákat egy ügyesen képzett verbális fonállal, bitang módon összekötötte. A maga képezte hasonlatokon belül aztán analizálásba kezdett, kritikát fogalmazott meg, vagy épp az egyénileg megélt tapasztalataival épített ki egy-egy érvrendszert. Kopogyi előadása ily módon zavartalanul hömpölygött, s ha az őt hallgató publikuma kérdéseket intézett felé, azokat rövid úton összemosta saját téziseivel.
– …Látod, ez a ti bajotok! Hogy az élet minden területén folyton csak méricskéltek! – szőtte tovább gondolatait Kopogyi. – Ez okból mondhatom neked is azt, amit általában szoktam: Aki folytonosan csak realizál, és méricskéli a dolgait, az soha nem lehet igazán szabad! Ez így van, sajnos. Valószínű, hogy épp a mindennapos jólét s az azzal járó kényelem pattintja rá kezetekre ezt a kényszerű bilincset. Ahogy az idomított eb, ki estére bekéredzkedik gazdája jól fűtött házába, a kandalló melegéhez somfordálva, elfeledi a kinti világ hűvösét. Gazdája közelében már nem hallja az étlen farkasok keserű vonyítását… Aki napról napra nem tapasztal maga körül a bölcsészélethez hasonló konkrét létbizonytalanságot, az nem tudja, milyen az igazi függetlenség!
Beszéde közben a hatodik korsó ipát húzta le. Kopogyi egészen megrészegült, fejtegetéseit a nincstelenség allegorikus képeivel és szóvirágaival díszítette. A csapos zárórát jelentett, de Kopogyi nekitüzesedett, és rendelt még egy korsóval…
– Megéri-e? Ezt kérdezted tőlem? Hát van-e a világon bárminek is tényleges haszna? Nem úgy volna-e, hogy mi, emberek adunk a dolgoknak értéket? Csak sokszor mellélövünk: valamit alul- , mást meg épp fölülértékelünk… A mi mércénk, barátom, nem pontos. Ezt is el kell fogadnunk… Én… vagyis… izé… azt gondolom… – ezen a ponton Kopogyi lehunyta a szemét. Mintha elaludt volna. Olyan sokáig tartotta csukva a szemét, hogy a szemközt ülő mérnökhallgató elunta a várakozást, és az asztalon átnyúlva, megrángatta vállait… Kopogyi felébredt. Fejét most enyhén hátradöntve, a semmibe révedt.
– Mondd csak! – kezdte aztán halkan a kérdéseivel. – Szerinted haszontalan dolog meghalni egy hangulatért? Egyetlen éjszakáért, minden pénzt eldobni? Dorbézolni, aztán lesz, ahogy lesz? Jövedelmező dolognak tartod kiülni egy estére a teraszra, és cseverészés közben végignézni a naplementét? Dohányfüstben meghallgatni valakinek a panaszát? Filozofálni két óráig egy összetört képernyőjű mobilon keresztül? Vagy bérlet nélkül megvárni a hajnali buszok érkezését? Mit gondolsz; ezek az ostobaságok mennyibe kerülhetnek?
…A mérnökhallgató fizetni igyekezett. Eddig hitelre rendeltek, gondolta, most rendezi is a cechet. Számításai szerint most elköszön Kopogyitól, s akkor az utolsó metrót még el is éri, hogy aztán felkészülhessen a reggeli órákra.
– Héj! Fizetni szeretnék!
– Már rendezve van… – bámult rá értetlenül a csapos.
– Hogyan? De hiszen én nem is…
– …Maga nem fizetett… Az okostojás viszont már rég – biccentett a csapos az asztaluk felé.
Kopogyi eközben köddé vált. Már érkezésekor fizetett 8500-at. A maradék aprópénzzel pedig nekivágott az éjszakának…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
Azon a tavaszon különösen meleg volt. Mire eljött a húsvét, minden földön végeztek a tavaszi vetéssel. Előbújtak a tojásból az első cinegefiókák, az utak mentét sárgán pöttyözte a vérehulló fecskefű, és a vízparton megjelentek a csillaghúr fehér bimbói. A Duna feletti pára már az első napsugaraknak megadta magát, és mire harangozni kezdtek a húsvéti misére, szinte nyári meleg lett.
Napokig bolyongtak. A barlang addig ismeretlen, szeszélyesen kanyargó, szövevényesen szétterjedő járatai oda vezették Ádámot, és társait, ahol ember még soha nem járt, ahol csodálatos, földöntúli látvány tárult eléjük. A hatás fergeteges volt, napokig lelkesen beszéltek felfedezésükről, tapogatták, szagolták, még meg is nyalták az ásványokat.
Zöld a kapu, erősen zöld. Mindig gyalog vagy biciklivel jövök hozzá. A szódásüvegek a kapura akasztva várják, hogy kicseréljék őket. Ha zárva találom, tudom, a középső ablakon kell kopognom. A kutya mégis jelez, és Regina néni már nyitja is a kaput. Míg odarakja főni a török kávét, bekapcsolom a diktafont, és az asztalra teszem. Kérek mellé egy pohár vizet, és az elmaradhatatlan pálinka is csatlakozik melléjük. Koccintunk: „No, isten-isten, egészségünkre!”
Még belegondolni is szörnyű, mennyi meséjét hallottam már Kopogyi Bendegúznak! Múlt éjjel például egy lerobbant kocsmában akadtam rá. Az egyik bolthajtás alatt, egy kissámlin állva szónokolt. Még közönsége is akadt: sörrel a kezükben részeges öregek, huszonéves vadhajtások sereglettek a szónok köré. Kissé hátrébb, a pókhálós sarokban pedig a kritikusok ingatták bizalmatlanul a fejüket… Na, nem mondom, volt is min! Merthogy aznap éjjel is sok hazugságot összehordott nekünk, amelyben helyenként mégis akadt valamennyi igazság…
Emma Fürst macskája megelégelte a gondos ápolást és a lazacos kosztot, felszámolta eddigi szürke és sivár életét, és egyik reggel meglépett a svéd kisvárosi házuk fehér vaskapuján át. A kandúr már a tizedik évében járt, és ez idáig még macskalánnyal nem találkozott. Bár korábban órákat nyávogott az emelet ablakában, szemet vetve tépett fülű, csipás szemű, bolhás macskákra, de csak az epekedésig és a dobhártyaszaggató vinnyogásig jutott.
– A kegyelmes úr óhajt a szerkesztő úrral beszélni! – szólt a képviselőházi terembiztos Ormos Attila hírlapíróhoz, aki erre felállt, s elhagyta az újságírók karzatát. A kegyelmes úr ott állt a folyosón, s leereszkedő bizalmaskodással vonta őt félre az egyik ablakmélyedésbe. Ormos nem lett volna ravasz hírlapíró, ha nem találta volna ki azonnal, miről lesz szó?
Érti, milyen tragikus ez? Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre. Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot, vagy kiléphetnének belőle. A kezükben van a sorsuk! A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor „game over”, és jöhet az új játék, főmenü, beállítások… Olyan egyszerű lenne!
Edittel nem tudtuk, hogyan figyeljünk a lányunkra, amikor úgy tűnt, meg se hallja a felhők közt, amit beszélünk hozzá. Hiába kérdeztük mindennap, milyen volt a suli, mit kér reggelire, vagy mikor hívja meg hozzánk a barátnőit, Ági teljesen néma maradt. Edit hajtogatta, hogy a többi kamasz lány is így működik: „A szülő hangja egyszerűen nem jut el a gyerek fülébe.” Dr. Treitens ezt úgy magyarázta, hogy ilyenkor kiélesedik a hallás. „Ha a lányuk meghallja a szülői hangtónust, megfeszül a dobhártyája, meg sem rezdül, fiziológiailag képtelen az önök beszédét befogadni.”
Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz.
A polgármesteri rezidencia, egykori imaház folyosóján szótlanul ült József Attila, általános iskolai irodalomtanár és kényszeres költő. Fiatal kora ellenére, még alig múlt harminc, már tíz verseskötete megjelent szerzői kiadásban, a polgármesteri hivatal bőkezű támogatásával.