Behúzom a függönyt, maradjon kint
legjobb énünk,
a fény,
amit majd oly sokáig hiányolni fogunk,
csukott szemmel,
menni dühödten a falnak,
éghetetlen áldozatot bemutatni
az összes áldozatért,
megtalálni azt az egyet,
ki tényleg parancsra cselekedett,
egész valójában,
és lemeztelenedett,
de addig beszélj velem,
beszélj hozzám,
ha nehezedre is esik,
a fényről kint,
mint bent,
elrekesztve jól,
a hét szűk esztendőre,
számolj velem
és népes családommal,
8 milliárd 21 millió 467 ezer,
188 millió születés ma,
94 millió ki tudja, milyen halál,
13 millió autó az idén,
pedig március van, 12-e,
27 millió bicikli,
535 572 kiadott könyv,
228 millió 858 ezer újság csak ma,
3 millió 746 ezer eladott mobiltelefon,
150 milliárd 317 millió kiküldött e-mail,
1 millió hektár erdőveszteség,
2 millió 318 ezer elsivatagosodott hektár,
868 millió alultáplált ember a világon,
1 milliárd 741 millió túlsúlyos,
ma éhen halt 15 836 ember,
mire ezt leírom,
tízzel több,
fogy a víz, bizonyos energiák, hordozók,
kábítószerek, neuronok,
207 ezer 156 öngyilkos.
De te is csak ennyi vagy, Ezékiel, pajzán dalok
énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a hangot.
Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek.
Hermann Hesse sem él már.
Ha ugyan ez az élet, és ő van ezen a körön kívül.
Ha ugyan nem ő húzta be a függönyt,
hogy ne lássam,
ne azt lássam,
tegyem a dolgom, népes családom dolgaiban járjak,
műveljem a szőlőt,
mert ez a munkaköri leírásom,
ezért születtem,
s közben fogyasztom én is a papírt,
a pipadohányt,
a cabernet francot,
és a grafitot a ceruzámban,
no meg a fényt, még ha tompított is,
mire a fájdalmon átszűrődik, már alig pislákol,
veszett fejsze nyele.
Rendőri sorfal az üdvözülni akarók és az ellentüntetők között.
Mindkét oldalon szeméthegyek, egyszer használatos
arcok, jelszavak, üres szlogenek.
De mire virrasztani kéne, már egy lélek sincs
a téren, mi teljesen üres,
mint amilyen szemmel Jónás tekintett Ninivére, először.
Pedig a nyelvet feltámasztani legalább két ember kell,
mint a legelején, emlékszel,
te meg én,
csak mi ketten,
ha nem beszélsz hozzám,
nem lesz teljes a te békéd.
Két lap közé szorul a fény.
Nem merem megkérdezni,
miért látom
a te szemeddel,
és miért ennyire kék
a dél,
ha nincs.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.
Mi minden zsúfolódott bele abba az életbe, amely 1918-ban kezdődött, és 2000-ig tartott? Ez az élet, vagyis nagyapám élete két fő részből állt: a születéstől 1945-ig tartó, huszonhét éves időszakból, amely zömében Szerbiához (és Jugoszláviához) kötődött, és egy másikból, amely Magyarországon zajlott, és a halálig tartott.
Jon Fosse Fehérség című művének magyar nyelvű kiadására nem kellett sokat várnunk. Az eredeti, norvég nyelvű kiadás 2023-ban hagyta el a nyomdát, a magyar nyelvű fordítás pedig már 2024 februárjának közepén elérhető volt a könyvesboltokban. Az, hogy a norvég nyelvű megjelenést ilyen gyorsan követte a magyar nyelvű kiadás, nemcsak a rövid terjedelemmel magyarázható, hanem azzal is, hogy a Svéd Akadémia Jon Fossének ítélte oda a 2023-as irodalmi Nobel-díjat.
Ismered jól a helyzetemet, tudod, hogyan élünk, nem szükséges túlragoznom, hogy majd húszesztendős házasságunk milyenné lett az elmúlt tíz évben. Számtalanszor megbeszéltük ezt, a tied sem sokkal különb, annyival talán, hogy a te férjed legalább nem iszik, mint az enyém, hidd el, az hatalmas előny.
A prédikátorok „[…] úgy vélik továbbá, hogy egyesként létezni mindennél könnyebb, és épp ezért az embereket éppen arra kellene kényszeríteni, hogy általánossá váljanak. Én nem oszthatom sem e félelmet, sem ezt a véleményt, éspedig egy és ugyanazon okból. Aki megtanulta, hogy egyesként létezni mindennél szörnyűbb, nem fél majd kimondani, hogy az a legnagyobb dolog.”
Tollseprűvel porolta le a festményeket a cselédlány a gazdag szalonban a Bajai úton, a század végén emelt, magasföldszintes, villának is beillő eklektikus épületben. A házat magyar mérnök tervezte és magyar mester építette F. N. földbirtokos számára, de nem a századfordulón már errefelé is megjelenő stílben, hanem vaskos, inkább rusztikus faldíszekkel, vastag talapzattal. Pusztán az ablakok felső, félköríves része vallott egy kissé újszerűnek.
Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.
Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták…