– Az együttes javarészt már 1997 óta együtt zenél. A zenekar tagjaiként – helyes kifejezéssel élve – verséneklők vagytok. Muzsikusokként miért épp versek megzenésítésére vállalkoztatok?
Tóbisz Tinelli Tamás: Egészen pontosan nem lehet erre válaszolni, hacsak nem úgy, hogy minden ember élete kanyarodik valamerre a gyerekkorától, a kamaszkoron át az ifjúkor felé. A mi életünk úgy alakult, hogy egyenként is nagyon szerettük a verseket, és furcsa módon egyenként is sokféle zenei műfajba kóstoltunk bele, s közben megismerkedtünk az akusztikus zenével is. Éppen ilyen oknál fogva találkoztunk egymással is. Azt hiszem, hogy minden Misztrál-tagnak a verssel kapcsolatos sorsa és élete regénybe illő dolog, vagy legalábbis egy nagyon-nagyon hosszú novellába. Beszélhetnénk arról, hogy a vers maga hogyan befolyásolja egy kamasz életet, arról, hogy a vers olyan, mint egy mag, amiből később egy fa nő ki, vagy arról, hogy valaminek az esszenciája, tehát bizonyos értelemben sokkal kifejezőbb, bizonyos értelemben pedig kódolt üzenet a világ felé. Mi elkezdtük olvasni ezeket a kódokat és rákapcsolódtunk zenével is.
Heinczinger Mika: A kérdésre a válasz másképp megfogalmazva nagyon egyszerű: mert nem tudunk írni. Vannak olyan emberek – ahogy Tamás is mondta –, akik kódokat kapnak onnan föntről, s azt meg tudják fogalmazni. Mi megkapjuk a kódokat a zenében, összeillesztjük őket, és így lesz a kettőből egy. Persze néha kifut mindenkiből egy-egy szösszenet, de azokat nem mondanám verseknek. Azért versek, mert ezek az emberek olyan szövegeket alkottak, amelyekkel együtt tudunk lélegezni, magunkévá tudjuk tenni minden szavát, betűjét.
– Egy börzsönyligeti költő, Győrffy Ákos mondta, hogy szerinte a zene mélyebbre megy, mint az irodalom. A zene közvetlenül a szívbe folyik. Ti viszont épp azt mutatjátok meg, hogy ez a kettő együtt tud elérni igazán az emberi szívekbe.
Török Máté: A mi esetünkben az, hogy verseket éneklünk, alapvetően nem befolyásolja a zeneiségünket. Azok a gondolatok, amik bennünk is megvannak, már le vannak írva jól. Bár az elmúlt időszakban több olyan dal is született, ahol a dallam volt meg először, s arra íródott a vers, de a végeredménye ennek is az énekelt vers. Az, hogy mi ezt választottuk, a gondviselésnek köszönhető. Nekünk ezt kell csinálni. Ez a miénk, ezt szerettük meg.
Heinczinger Mika: Azért sincs értelme az irodalmat a zenétől szétválasztani, mert régen az irodalom és a zene egy volt. Balassi Bálint verseiről is tudjuk, hogy azok énekelt versek voltak, de ha még régebbre megyünk, akkor a görög eposzokat is énekelték. Az irodalom és a zene együtt mozgott, aztán szétváltak, most hál’ Istennek újra együtt mozog.
– Szerintem ebben a kettősségben van még egy csodálatos dolog: a versírás, illetve a versolvasás általában magányos műfajként emlegetett tevékenység. A zenének pedig sokkal nagyobb ereje van a közösség összeterelésére. A Misztrálnak köszönhetően viszont a költészet sem marad elefántcsonttoronyba zárva – a zenekar és a közönség is együtt tud örülni, és adott esetben több száz ember egyszerre tudja átérezni mindazt, ami a versben és a zenében egyesül. Ti ezt mint alkotók, muzsikusok hogyan látjátok, hogyan tapasztaljátok?
Tóbisz Tinelli Tamás: Ilyen szép megfogalmazásban még nem is hallottam, hogy igazából milyen jó, hogy ilyen sokan együtt gondolkodhatunk ugyanarról az egy versről.
Török Máté: Arról is érdemes lenne beszélgetni – nem feltétlenül riporton belül –, hogy mi az irodalom és mi a zene. A kettő kapcsolatát is lehet elemezni, meg azt is, hogy kell-e egyáltalán ezzel foglalkozni. Itt egy többszereplős üzenetátadás történik: van egy költő, aki meghallott valamit, van pár zenész, akik meghallottak valamit, és van a közönség, amely megint mást fog meghallani belőle. Itt mind a költő, mint a muzsikus, a közvetítő ember, azért van ott, hogy a közönségben az az ember hallja meg ezt az üzenetet, akinek meg kell hallania.
– Máté, neked tavaly jelent meg a Versénekmondó című könyved. Ebben a kötetben pont azzal a kérdéssel foglalkozol, hogy mi is a missziója a verséneklőknek. Egy korábbi interjúban még azt mondtad, hogy ez a feladat nem más, mint hogy értelmezitek a költeményeket és azt a közönség számára könnyebben befogadhatóvá teszitek. Ez a gondolat változott, kiegészült azóta?
Török Máté: Többször föltették nekünk azt a kérdést, hogy milyen ezt a fajta missziót felvállalni, amit csinálunk, és mindig azt válaszoltuk rá, hogy nem misszióként tekintünk rá, hanem egyszerűen szeretjük csinálni. Azok a versek, amiket kiválasztunk, hozzánk szólnak. Ezeket érezzük sajátunknak. Valószínűleg a közönség is érzi rajtunk, hogy valami olyat adunk, ami mi vagyunk. Itt most visszakanyarodnék arra az értelmezésre, amit kiemeltél: olvasok egy verset, azt dekódolom magamnak, kapok egy üzenetet. Ha azt megénekeljük, akkor dekódoltuk zenében, és valóban sok esetben tapasztaltuk azt, hogy ebben a formában könnyebben befogadja az is, aki nem foglalkozik annyit a versekkel. A Versénekmondó azért is indult el, mert kíváncsi voltam, hogy ez műfajnak tekinthető-e egyáltalán. Fontos és érdemes leülni az idősebb generációval beszélgetni, és megtudni, hogy ők miért csinálják, mit tapasztaltak az útjukon. Nem mi vagyunk ennek az úttörői. Mi ennek a generációnak vagyunk a képviselői, de előttünk is voltak, utánunk is lesznek.
– Mika az egyik interjúban azt mondta, hogy nála a versolvasás órákig eltarthat, egy verseskötetet leemel a polcról, azt pedig nagy eséllyel mind el is olvassa, ha pedig talál olyat, amelyik megszólítja, születik is a dallam. A többiek hogyan választanak verseket?
Pusztai Gábor: Én alapvetően a zenei oldalról közelítem meg, persze ez mindenkinél szubjektív. Nekem a dallamvilág és a ritmika az, ami érdekes, előbb születik meg a zene, majd pikk-pakk találni rá olyan szöveget, ami mind tartalomban, mind ritmikában, mind szótagszámban nagyon egyszerű kitétel. Persze mint a legtöbben, én is átestem azon, hogy volt egy apró kép, ami megjelent előttem, és az automatikusan hozta magával a lüktetést, a zenei világot. Ilyen volt Babits Mihálynak az Olvasás közben című verse: ennek a szövegnek a bája nem egy rockos megszólalást, hanem egy játékosabb ritmikát képezett le azonnal.
Heigl László: Alapvetően az összes impulzus és élmény az életemben nagyon fontos kapcsolatban van a zenével, szinte minden érdeklődésemet ez veszi körül. Innen közeledem az együttesben énekelt versekhez, a dalok magukban hordozott hangulataihoz, üzeneteihez. Az életem megismerési útjában is a muzsikáláson keresztül rengeteg minden érhető el számomra: amit hallgatok, amit játszom, az azokból keletkező érzések, gondolatok, a gondolatok útján járva megismert tapasztalatok, ezeket építem be, dolgozom fel magamban és adom hozzá a megismeréseimhez. Mindezek kapcsán úgy látom, hogy a zenéből kiinduló út az, ami összeköt a szövegekkel, a szemlélődő életre tekintésemmel.
– Erről már volt szó, és úgy tudom, hogy nálatok a munkafolyamat úgy néz ki, hogy mindenki bedob a csoportba olyan verseket, amelyek neki abban az időszakban sokat jelentenek. Akár már dallamötlettel, akár anélkül, a végén pedig a közös hangszerelés következik. Mennyire tudtok rácsatlakozni az egymás által kiválasztott versekre?
Török Máté: Ez változó. Kevés olyan nóta van, amit valamelyikünk hozott, és azt mondtuk, hogy ezt ne csináljuk. Egy időben az működött a legjobban, ha elmentünk egy hétre, ahova mindenki hozta a kiválasztott dalait, verseit, és közösen hangszerelve forrott Misztrál-dallá. Ezeken a napokon akár reggel nyolc órától éjfélig ezt csináljuk műhelymunka-szerűen.
Tóbisz Tinelli Tamás: Az együttes minden tagja zenésít verset. Gyakran olyan vers jön az emberrel szembe, ami témájában kapcsolódik ahhoz az életszakaszhoz, amiben épp van, néha pedig épp ellenkezőleg: az ember mondjuk rossz passzban van, akkor boldogíthatja egy verszenésítéssel való alkotómunka, kimozdítva őt egy nehéz érzelmi állapotból. Érdekes az is, hogy belelátunk egymás életébe, így azt is tudjuk, hogy miért épp azt a verset választotta, legalábbis sejtésünk mindenképp van róla. Persze ez fordítva is igaz: van, amikor a kiválasztott versek által jövünk rá arra, hogy mi is zajlik az adott zenésztárs életében. Ezért is tudunk csatlakozni hangszeresen a másik ember verséhez.
– A zenekar tagjai „szélfútta banda”, mindenki máshonnan jött. de így alkottok egy egészet. Ez egyben a sokszínűségeteket is megmagyarázza. Mennyire vagytok különböző személyiségű emberek? Ez milyen formában hat ki a közös munkára?
Heinczinger Mika: Azért tudunk együtt dolgozni, mert különbözőek vagyunk. Azért működik, mert van öt egyén, van öt érzésvilág, és van bennünk egy közös: a vers. S persze az, hogy barátok vagyunk. És ez, hogy az egymástól hozott versekre tudunk csatlakozni, ahogyan Tamás is fogalmazott, olyan, mintha szimbiózisban lennénk a másikkal.
Török Máté: Huszonhét éve csináljuk ezt. Már többet voltunk együtt, mint egymás nélkül. Ez idő alatt sokat tanultunk egymástól, s meg is tudtuk beszélni, ha valamiben nem értettünk egyet. Ez huszonhét év csiszolódás – ami nagyon sok idő ahhoz, hogy a kompromisszumok meg tudjanak születni, a színesség meg tudjon maradni. Ötszerzős együttesként mindenki hozza a saját életét, a saját világát, a saját zenéjét, a saját verseit, a saját gondolatait, és ez mind egy koncerten tud megjelenni. Ha most találkoznánk először, és most kezdenénk el közösen zenélni, biztosan nehezebb lenne.
– Az, amit ti csináltok, ha lehet így fogalmazni, egy kutatómunka is. Egyszer valamelyikőtök azt mondta, hogy amikor Dsida-verseket zenésítettetek meg, akkor sikerült ténylegesen megismerni Dsida költészetét. Legalábbis amit korábban hallottatok és tanultatok róla, az, hogy alapvetően a mélabús líra jellemző rá. Aztán kiderült, hogy ez nem teljesen igaz. Volt még hasonló tapasztalatotok, hogy egy adott költőről a köztudatba beépült jellemzők megcáfolhatónak bizonyultak?
Heinczinger Mika: Minden költővel így van. Általában valamit tanítanak az embernek az iskolában – ez attól is függ, hogy milyen tanár tanít, mi az, amit ki szeretne domborítani a szerzők kapcsán. A lényeg, hogy az iskolában kialakul egy kép a költőkről. De hiába tudom az ott tanult száraz dolgokat, magát az embert nem ismerem meg. Ám a versein keresztül igen. Minden egyes költőről megváltozott a képünk, amikor behatóan kezdtünk foglalkozni a munkásságukkal.
– Bár nagyon sok klasszikus, 21. század előtti költők verseivel foglalkoztatok már, a Misztrál-dalok közt van helye a kortárs költészetnek is. Milyen összefüggéseket láttok a különböző korszakokban írt versek között?
Török Máté: Ma is rengetegféle költészet van. A kortárs költészet is nagyon színes, a trend talán a szabadabb irányok felé húzódik, a zenéhez viszont jobban passzol a kötöttebb forma. Ettől függetlenül most azt tapasztaljuk, hogy kezdenek a szabadabb versek megéneklésével is foglalkozni, amit nagyon nehéz jól csinálni. Nagyon kevesen tudják úgy énekelni ezeket a sorokat, hogy a zene segítse a megértést, a dekódolást. A kötöttebb versformáknál ez sokkal egyszerűbb. A kortárs költészetben ugyanúgy megtaláljuk azokat a költőket is, akik versformákban gondolkoznak, illetve a klasszikus költők közül is nagyon sok olyan verset találunk, ami akár ma is íródhatott volna.
Tóbisz Tinelli Tamás: Azt hiszem, szinte mindegy, hogy az igazgyöngy csak le van szórva az asztalra, vagy pedig fel van fűzve, mert ugyanolyan szép tud lenni mind a kettő. Azt viszont észrevettük, hogy az a költő, aki igazán művelt a költészet terén, tehát – egyebek mellett – ismeri a versformákat, általában szebb szabadverseket ír.
– Egy tíz évvel ezelőtti készült interjúban volt szó arról, hogy Dél-Amerikában is élő kultúra az, amit ti is csináltok, és erre mondta Tamás, hogy úgy látja, lassan nálunk is az lesz. Most hogy látjátok? Élőnek számít a verséneklés?
Tóbisz Tinelli Tamás: Ezt a gondolatot nem teljesen így értettem, ezzel mást akartam mondani. A régi időkben – például a középkorban, de Közép-Európában a késő reneszánsz idején is – a vers a zenével együtt volt. Ez lassan kihalt, elfelejtődött, a versek egyre színvonalasabbak, így dallam nélkül is kelendőek lettek, megmaradtak az egyszerűbb dalok, amelyek egyrészt az emberek szórakoztatására valók, illetve azért, hogy azokkal is érzéseket fejezzenek ki. Gondolhatunk itt főképp a népdalokra és a népköltészetre. Másrészt megszülettek az egészen végletekig megmunkált, veretesebb dalok, zenei művek, amelyekre ma a „komolyzene” kifejezést használjuk. A vers és a zene szoros kapcsolata viszont soha nem tűnt el a köztudatból, sőt folytonosan élő hagyománya volt és van, hiszen nemcsak Tinódi Lantos Sebestyén vagy Balassi Bálint verseit, de Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és sok-sok más költő költeményeit is énekelték, nagyon hasonló formában, mint ahogyan most mi a verszenésítést igyekszünk művelni, köszönhetően olyan zenészeknek, mint például a Kaláka, a Sebő-együttes és sok más verséneklő, akik gyakorlatilag megújították, és bizonyos értelemben újrateremtették ezt a műfajt. Nekem a hazai verszenésítések mellett igen tetszenek hasonló indíttatású külföldi művészek művei is, hiszen máshol is van a zenés poémáknak múltjuk és jelenük, közülük pedig kedvenceim, a latin-amerikai, spanyol és portugál verséneklők.
– A ti nevetekhez kötődik a Regejáró Misztrál fesztivál is, amit 2002 óta Nagymaroson rendeztek meg. Milyen célok mentén álmodtátok meg ezt a rendezvényt?
Heinczinger Mika: Ez a válasz is nagyon egyszerű: szerettünk volna egy jót bulizni. Az első fesztivál esetében összehívtuk azokat a fiatal kezdő együtteseket, amelyek olyasmivel foglalkoztak, mint mi. Az egykori Proli kocsma kertjében tartottuk meg. Egy sztárvendégünk volt, Tolcsvay Béla, aki azóta is minden alkalommal fellép nálunk. Olyan jól sikerült, hogy úgy gondoltuk, megcsináljuk a következő évben is. Aztán a következőben is. És ha már hármat megcsináltunk, akkor úgy határoztunk, nem hagyjuk abba. Abban az időben viszont nem volt annyi fesztivál, mint most.
Tóbisz Tinelli Tamás: Egy egyszerű családi nap volt ez akkor. Emlékszem, hogy elkezdett fújni a szél, és annyira fújt, hogy majdnem elvitte a háromszor hármas szaletlit, ami a színpad fölött volt. Fogtuk négyen a négy lábát ennek a szaletlitnek, közben Béla játszott.
Török Máté: A Regejáró Misztrál fesztivál egyébként az 1999 óta működő Misztrál-klubba meghívott zenész barátaink invitálásával kezdődött. Emlékszem, hogy a klub két-három évig úgy működött havi rendszerességgel, hogy a társegyüttes, a Komisz kenyér mellett a meghívott zenésztársak és családtagjaik volt a közönség is. Utána viszont, szinte egyik hónapról a másikra, ez megváltozott, s tele lett a Petőfi Sándor Művelődési Ház.
Heinczinger Mika: Ezt a klubot különben Radványi Balázs hívta életre.
– Miközben készültem az interjúra, Misztrál-dalokat hallgattam. Már régóta a kedvenceim közé tartozik a Gyöngyöt az embernek című dal. Úgy hiszem, hogy ez a dal és dalszöveg az, amelyik arra is választ kínál, hogy mit ad a Misztrál nekünk, embereknek, a világnak: „Valami érzést, gyönyörűt, szépet / Valami hangot, valami képet / Napfény ecsetje, napsugár húrja / Valami újat, valamit újra / Valami ősit, valami égit / Valami hősit, valami régit.” Ezért már várható volt a tavalyi Liszt Ferenc-díj után, hogy újabb kitüntetésben fogtok részesülni. Miben erősített meg titeket a Kossuth-díj?
Tóbisz Tinelli Tamás: Elmondhatatlanul örülünk. Mégpedig azért, mert a verséneklés bár terjed, vagy létezik a műfaj Magyarországon, de azért nem mondhatnám, hogy ez folyik a televízióból. Ez a díj azt is jelenti, hogy van valaki, aki látja ezt, valakinek fontos ennek a műfajnak az életben tartása, egyáltalán az, hogy van néhány őrült, aki ezt csinálja töretlenül, bár egyre őszebb hajjal. Nem hagytak egyedül, ez valahol az a bizonyos bástya. Ahogy Máté is mondta, mi nem csak missziót csinálunk, elsősorban azért zenésítünk meg verseket, mert ezt szeretjük csinálni. Ennek a szeretetét és élvezetét szeretnénk megosztani másokkal is. De bástyaként valamilyen formában mégis szeretnénk ennek a műfajnak az őrzői lenni. Jólesik, hogy ezt mások is észreveszik.
