A. Túri Zsuzsa: Ki nem mondott szó… – versek

Ki nem mondott szó…
(F-nek)

Rokonaim a sasok:
kimondatlan szó vagyok,
csendből lett ember-madár,
ki az éjben visszaszáll
hósipkás hegyek mögül,
az Alpokon átröpül,
felsejlik, bűvölve hív,
varázslat mennybéli ív.
Elfelejtett dal vagyok
hol a Duna kanyarog,
főn simítja homlokom,
harminc éve hordozom,
hogy mindenki rálegyint
rossz szándékú rend szerint,
el nem suttogott beszéd
vattapárna-teste véd.
A remény, a mostoha
érmeként gurul tova,
meg nem írt levél vagyok
régen letört létrafok,
otthonom van, nincs hazám,
jégcsap zárta rés a szám.
Cserbenhagyott vágy vagyok,
gyászom gyöngül, fáradok,
rég eloltott tűz, s a füst
hajamba búvó ezüst.
Ha szólnék mit mondanék?
Mi lehettem volna még?
Kell a díszlet, a szerep,
hisz mit vártam, nem leszek.

(Sík vidék)

Sík vidékről jöttem, hol mindig fúj a szél,
s a határ menti erdőben az ágak közt zenél.
A sárga, örök porral álmunk elröpül,
sóhajként kering a száraz szamárkórók körül.
Ha virágot szedtem, véres lett a kezem,
de este szürke Hold ölében nyugtattam fejem.
Az idő rögös úton lassabban pereg,
elérhetetlennek tűnnek a messzi, kék hegyek.
A kőszórások szélén a vágy fennakad,
hajnalonként mélyvörössel teríti be a Nap.
A sárga, örök porban a múlt átölel,
emlékekkel ringatózva az Isten oly közel.
Ahonnan én jöttem, az igazság teher,
fájó titkok közt árnyékban nő meg a vadszeder.
Nézd, pókhálók fátylán megtapad a szavam,
virágsziromként forgolódva táncol súlytalan.
A láthatárról hívlak, s mint a madarak,
felrepülve testünkből lent csak néhány csont marad.
A túloldalra átérsz, az éj ha lehull,
cirógató bársonyt terít áldott sátorul,
összekavarodva, hol senki sem beszél,
sárga, örök por leszel majd, és én leszek a szél.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)