Acsai Roland: A játszótér éneke

Szonettkoszorú

(József Attila emlékére)

      1.

A hársak alatt száll a hinta.
Lányom behunyja rajta a szemét,
mintha így látna igazán belém,
ahogy lendül oda, és vissza

mindkettőnkkel, akár az inga,
és a szajkóknak a szárnytolla kék,
éppen olyan kék, mint a feledés,
s a hárs virágzik, száll a szikra,

látni innen az arany pattogást.
Persze csak én látom, Johanna nem.
Az ő szeme csukva van, míg csigás

haja száll a szélben, a fürtje leng.
Timi lent áll. Közeledik a nyár:
érezzük mindhárman az illatát.

        2.

Érezzük mindhárman az illatát
a most közeledőnek és a
réginek, minek filmje néma.
De mi nem énekel, nem is madár.

Ha a fa nem virágzik, nem akác,
nem hárs. A lombja nem lesz létra,
amelyik az égbe visz néha,
ahol pislog a sok csillagparázs

magányosan, amíg hajnal-hamu
nem borítja a sötét éjszakát,
és felébred gyerek, anyu, apu,

s kezdődhet a reggeli fogmosás.
A játszótéren nyílik a kapu,
köröttünk gyerekek, anyák, apák.

        3.

Köröttünk gyerekek, anyák, apák,
a lombokban ciripelések,
sok elhallgatott jótett, vétek,
és a láthatatlan látóhatár.

Van fájdalomcsillapító, ha fáj,
vannak valós fájdalmak, véltek.
Csak a hinta száll fel az éghez,
meg ahhoz, aki fentről ránk vigyáz,

és talán a sorsunkat írja.
És néha őt esengve kérem,
máskor meg ő az, aki hívna,

és meghallja bennem a lélek.
Mit rejt a porban ez a firka,
és a június esti titka?

       4.

És a június esti titka
még mindig kibogozhatatlan.
Nem kellett kibogozni hajdan,
és nem kell ma sem, hiszen szimpla.

Egyszerű, mint a rózsa szirma.
Egyszerű, mint alma a magban,
ezt én is megtanulom lassan,
feliszom, mint a föld felissza.

Mit akartam, mit nem akartam?
Néha vizet adott a szikla,
és szólt mellkasunkban a tamtam.

Eltűnik a semmibe ringva
a fény, nem hull már sugarakban.
Az alkonyi táj egy kalitka.

      5.

Az alkonyi táj egy kalitka,
rácsai a múlt fénypászmái.
Ajtaját nem lehet kitárni,
ráfonódik az alkonyinda.

Eszembe jut egy tűnt pacsirta:
búbos volt, az útszélre állt ki,
s tekeredett a szürke fásli
a sebre: az alkonyi pírra.

Este a tévében nem volt adás.
Hallgathattuk otthon a rádiót,
és hallgattuk, persze, egymás szavát.

Rég volt. Az időből minden kilóg.
De ez a pillanat valami más:
ez a pillanat bennünk kap lakást.

      6.

Ez a pillanat bennünk kap lakást.
Negyvennyolc éves vagyok. Mennyi
pillanatom kell megkeresni,
és mennyi életem mennyi nyarát,

de ezt a pillanatot nem. Talán.
Ezután nem kell majd eredni.
Az élet egy becsukott szemnyi.
Annyi, amennyit most Johanna lát.

Annyi az egész, mint egy látomás,
minek nagy része láthatatlan.
A padokon látszódik a kopás,

annyit ültek rajtuk a napban.
Itt van ez a perc, ami megy tovább,
és jól tudjuk, hogy nincs belőle száz.

      7.

És jól tudjuk, hogy nincs belőle száz,
ahogyan nincsen belőlünk sem,
bár pár dolgot örökölt tőlem
a lányom, s olyan vagyok, mint apám

néhány dologban. Az orrom, a szám
hasonló ‒ mégsem vagyok ő, nem.
E padon én is mennyit ültem,
és lassan elvesztette pirosát.

Mennyit kopott a pad, és mennyit én?
Másik lányom Hollandiában.
Arra vár, hogy nyáron majd visszatér,

és végre lásson, s végre lássam.
Hol a repülő kondenzcsíkja?
A messzi égnek tükre tiszta.

       8.

A messzi égnek tükre tiszta.
A messzi ég mégis közel jön,
hiszen egyszer lenn, és egyszer fönn
vagyunk, ahogyan száll a hinta.

Lányom a szemét most kinyitja,
és látja a képeket pergőn
maga előtt, mint egy képernyőn,
ahogy nyílik a sok szempilla.

Lát szomorút, látja a boldogat,
látja a jelent és a múltat,
látja az elmúlt gyerekkorokat.

Enyémet és anyjáét. Túl nagy
volt az út, de megtette útnak.
A közelünkben elhúz egy vonat.

      9.

A közelünkben elhúz egy vonat.
Erre nagyon kevés vonat jár.
Füleink otthonról is hallják
őket, bár nem ennyire hangosan.

Szeretem hallgatni a zajukat,
távoli kattogásuk hangját,
mik az este ritmusát adják,
mielőtt végre elalhatok az

ágyban. Szinte látom a párát
a vonat ablakán, az ujjat,
ami belerajzolja szálkás

betűit egy elsüllyedt kornak.
Nézzük a vonatot, a gyorsat,
s hallgatjuk a zakatolását.

      10.

Hallgatjuk a zakatolását
az elsuhanó gyorsvonatnak.
Nem arra megy, amerre laktam
hajdan, várnak rá másik pályák.

Nem Abony felé megy, ha átvált
a váltó, akkor sem. Elhagytam
a várost húsz éve, magamban.
Elhagytam minden kis utcáját.

De gondolok Abonyra még sokat.
Furcsa. Itt is vagyok és ott is.
Még látom a rég eltűnt árnyakat,

a sok elnyűtt, kidobott holmit,
a pótolhatatlan kacatokat.
Megjön és elmúlik az alkonyat.

      11.

Megjön és elmúlik az alkonyat.
Ilyenkor összegezni illik,
és az eléggé baj, ha nincs mit.
A mezőkről eltűntek a lovak,

a múltnak fája lombtalan, kopasz,
de minden rendben azért így is.
Budapest újat ad és régit,
és beváltotta néhány álmomat.

Úgy fog körül, mint fát a kéreg,
néha csendes, de inkább lármás ‒
itt telik el velünk az élet.

Hangolnak a hangtalan hárfák.
Hamarosan ismét sötét lesz,
s szagoljuk az éjszaka hársát.

      12.

Szagoljuk az éjszaka hársát
az ágyainkban, ébren fekve,
s emlékezünk talán egy kertre,
de a múltak már szabotálták:

már nincsen, tán csak kitalálták.
Tán csak kitaláltam. Szerencse,
hogy már nincs, mert ez nem lehetne,
ha ma is érinthetném fáját.

Nem a holnapom, a tegnapom az,
de megköszönöm, mit nekem adott.
Hogy ott lehettem gyerek és kamasz.

Nemsoká hazasétálunk gyalog.
Éjszaka lesz, tán holdas-csillagos,
de most még nézzük az árnyékokat.

      13.

De most még nézzük az árnyékokat,
ahogy a végtelenbe nyúlnak.
Régen nem nézek már ki húsznak.
A nappal csak lemálló vakolat

a tegnap házfalán, és nem marad
velünk, mert helyet ad az újnak,
az új napnak. A régin túl vagy,
túl vagyok. Most elengedjük: szabad.

Néha légből építünk várat.
A kereslet, kínálat más-más.
Vannak barátaink is páran.

Van munkánk, és van két bankkártyánk.
Hirtelen megnyúlnak az árnyak:
megnőnek, s a végüket járják.

      14.

Megnőnek, s a végüket járják.
De azt hiszem, tán nincsen vége
semminek, nincsen talán mégse.
Érezzük a végtelen árját,

s végtelenbe futnak a járdák.
Ükapánknak, vagy tán a szépnek?
Kinek viseljük arcvonását,
mi van bennünk, miféle gének?

Milyen növényt hajt majd a csíra?
De mindezt kutatni felesleges.
Amit kapsz, csupán alamizsna,

a titokból nem kapsz előleget.
Elég, ha érzed az esti leget ‒
s a hársak alatt száll a hinta.

        15.
Mesterszonett

A hársak alatt száll a hinta,
érezzük mindhárman az illatát.
Köröttünk gyerekek, anyák, apák,
és a június esti titka.

Az alkonyi táj egy kalitka.
Ez a pillanat bennünk kap lakást,
és jól tudjuk, hogy nincs belőle száz.
A messzi égnek tükre tiszta.

A közelünkben elhúz egy vonat,
hallgatjuk a zakatolását.
Megjön és elmúlik az alkonyat,

s szagoljuk az éjszaka hársát.
De most még nézzük az árnyékokat:
megnőnek, s a végüket járják.