Versenkéntiáda
1.
Már /mi/nálunk/,
Babám – ó, te, régi-régi, a pihegő vidéki csönd internet-
Hörgése Magyardellő küllemét is átértékelte. Most ez
A július, nyarunknak ép/p/! önmaga – teljes kifordítottja.
Hej, ez a nyártalan nyár… Bár megcáfolhatna már.
A pitymallat? Kivert kutya. Jajt, hogy didereg? Be
Kéne engednem. A fura évszak/ok/? Hada – csámpás
Macskáknak. Napjaim – forróhideg tűzhelyek. Már
Versben dorombolnak – csüggedést? Fázva melegszem…
Gondolatimat nyaralni küldtem, eléggé idejében? –
Mind-mind, hogy! Fényt lubickolhassanak ide. Jó-
Kedvemet Neked adtam kölcsön újra, ámde –
Ezúttal se kérem már kamatostól vissza. Noha!
Sokszínű volt, biza – minden vágyam. Mélysötétre
Satírozta ez a /nem/nyári hét. Minő kedd lenne? Vagy –
Csütörtök? Szerda nélkül alszom, Veled, ámde! Éjjel se
Nő már a búza… Rég learattuk. Ó, sikér, te-e – gyenge.
Nos, a bizonytalanság? Ajaj! Társadalmi gyom, bezzeg,
Hogy terjed! A falut – élősködő pletykák futják be,
Folyondárszaporán… Világunkat bedeszkázza a vak-
Látnoki kilátástalanság. Anyagot, szöget az idegenség
Szolgáltat hozzá, akik! Innen – el. Sőt! Mi – még odébb…
Zsörtölődhetünk már. Itthoni felhők villámlásit sáros
Hópipacsok sisteregtették. Lírai esőcseppek – a rohadt
Csillagok. Mennyei kavicsok alatt minő álmok
Csúsztak egybe – internkontinentálisan. Napok torlaszai
Égi kaptatón… Szeretni? Már – virtuálisabban kéne… Még
Minálunk is, Babám, ó, te régirégi-új, hogy! Jó idő legyen
Végre. Ne csak – a világhálón, s! A Facebookon. Főleg.
2.
Költőkánonbűz
Bronzég alatt félrevert csönd. Ó, mit, és! Hogy csöng?
Őszkonduló – szép öntvényharangvirág. Minőszín-
Hangzatos! Némaéden – giling-galang… Bolyhos a
Nap – műsziromfényű krizantém. Feltámadott emlék-
Más/ok/… Látomásidőben, de! A sírok Keletre néznek.
Roppant csontmánuson* jössz, ó, hogy jössz-
Jössz, ropogsz felém, elém es/is/ – estélyi ravatalon.
Fals szózene… Álhősök gyertyás ünnepén. Csonkig égő
Vállpántcsillagok. Kánonbűz. Fenyőtömjén¬. Akácos
Síkságon – dús remény. Oxigénillat? Szuperszén…
*csont/óra/mutató
3.
Héhelő
Havat héhelő* egek alatt,
A Szerelem – fagyforrón javallt.
Égibb versek hópehelyeiben
Zenélt a tél – kacér fehéren.
Hó-kéregető felhők alatt,
A szerelem – sárszínű, zavar/t/.
Hű csókosok képzeletében,
Gyászol a táj – mocskos fehéren.
Az ég kérődzik – nyers műhavat.
Fagyforrón, mit, miért nem szabad.
Gépi pelyhek zendülésében,
Zenél a táj – kacér fehéren?
Nekem már nem? Mért kételkedem.
Ujjongj, te-e, föld – tavasz merészen.
Csókéhesek töprengésire –
Ha gyászolsz, csakis hófehérbe’!
*gerebenez/ő/, fésülő – (pozdorját)
Hógolyó/móka
„Hol vagytok, ti régi játszótársak?”
(Petőfi Sándor)
A gyermekkor égiesen játszi fénye, ó-mily fenyér illata
Szépséges karácsonyfáknak. Gyertyák, csillagszórók
Téli-teli szaga – illan-villan vissza-vissza – leng,
Zeng – némán... A gyantás mélység-és magasság,
Mily örök hű, délceg góbé fenyvesek – szép-zordon
Zöld – magasztosságán. Az édeni-szent Minden-
Csöndben, s! Mi többre több: a két forró száj közé
Szorított hógolyón át – kamaszkorunkban – az oly
Mohó közeledés igézete – hátratett kezekkel…
A mezőségi székelygóbé csókok csókjáig –
Mily öntörvényű szabály szerint – csapatosan…
Mindenki a szerelmetes babájával, s! Esetenként –
Hej, ha-hó! Felváltva es/is/, féktelen szépen,
Az „a”-betűs – „lapas Maras” mentén. Petróleum
Lámpagyújtás után. Zsengeforró vágy okán, ó,
Hahó, biza-biza... Cserebogár, sárga cserebogár, és!
Lám, oly sok-sok/k/ – esztendő múltán-jussán? Az ily-
Mily találkozás, hipp-hopp! Mostanság, miért fekete,
Neonosan, lézeresen, ó, miért – lux! Netán flux...
Telente. Beteg Jajtekénk okán, juszt! Ó, hazám, mi
Mindenünk! A világhálón az álhavas tél, hogy lehetne
Őszinte fehér? Ej, ha-hó, ha hó – légy havas, te hó!
A csukott szempillájú, régi dűlők, tájak, szánka-
Csáklya /csoroklya/- és gilicsutak*, sisonkák** tudják
Érzik, hogy génjeiben őrzi, védi, a fehér fagy a tűz
Hatalmát. Szívében – reaktoroknak... Ámde – felnőtt
Korban! Halálcsillagszórók idusán. Fekete tél. Fekete
Fény… A játszitisztaság oda. És ez már más nosztalgia.
Cserebogár, téli cserebogár, s! Lárva, de! Ne tavasziáda…
*gilics = házi készítésű csúsz/kál/ó
eszköz
**csúszdaösvények
Időszak/ok
„Lelkem édes mély mámorba szédült
A természet örök szépségétől.”
(Petőfi Sándor)
Megkergült az idő. Az ó-festői. Télen – nincs tél.
Nincs hó, de! Van – nincs… Nincs – van… Mű-
Világban – háborúsembertelen évszak/ok/kal.
Eltérített menetrendű hónapok, napok. Az ál-
Hóember felnőttekre mért vicsorog. Nem
Murokból van az orra? „Murokország”
Szerte – Erdélyben – igen. Festett sárgarépa –
Pityókosszínű – murok, repce… Hó-
Golyóexport törölve. Ellen-télidő. Ide se
Illő. Ott hull, ahol sohasem hullt. Senki kárán
Nem tanul – a tél… Háborúszínű. Jó régen a
Gyász – fehér volt. Patyolatszép. Vitéz győztes –
Vesztesekként is nyerő, ó, mi az, hogy! Ma már, volt
Tél, nincs – volt, de! Hol volt, hol nem, lesz – mesésen,
Jövőre, hogy örüljünk – most már Ballószögben
Is.
„Óriási palackjaiból fog majd
a tavaszon a zöld szín ömleni.” *
Zeng – kórusban, jégvirágzölden az erdő. Kodály–
Bartók-népdalgyűjteményekben – Kárpát-medencésen.
Mily játszótértisztásokon, gyermekkorunk visszhang
Terein lesz sziromhavazás – télen?! Pláne, sőt!
Drága-drága piacéden… Gyümölcsoltó Nagyboldog
Asszony jegyében; ó, Babba Mária, ó! – füstbűzillat-
Ária – falevélinflációval?! Szárasságözön, s víz-
Kór… Tótágasidők szédületében. Ami fent, az
Lent is. Járt úton porzik az ég. Kéklő por, ó-mese-
Szép, sőt! Bodros. Szállong. Ülepszik, nézd. Látod?
Térdig, derékig, állig-állig, és! Világ/űr/örökség –
Máris. Télen nincs hó. Mígnem a havason… Az eső?
Tiszta forrásban lebzselő… Sok helyütt, bezzeg! ha el-
Ered – olyannyira bele-belemerül, hogy fulladozik. Nem
Tudja abbahagyni, de most – esőzárszó! Ó, Istenem, Jó-
Istenem! Ráadások tavaszán – világunk Békegalambját, /
Na, kik, na, ki/k/? Gyászosfeketére. Ej, Picasso, Picasso!...
Utómottó:
„A művész igazat hazudik.”
(Pablo Picasso)
(*Tomas Tranströmer, ford.: Sulyok Vince)
