A vonat ablakát csak az eső mossa,
Padjóját csak az elhagyottak könnye.
Mozdonyok, sínek, állomások,
Minden egyetlen hálózathoz kötve.
A pályaudvarokon ugyanolyan szag van,
A kalauz mindig egykedvű, unott.
Nem hozza lázba egy újabb indulás,
Nem is tudja, hogy nem vagyok ott.
Ellenőriz, jónapot kíván és jó utazást,
A könnyeket már észre sem veszi.
Pihenésről szép nőkről álmodik, de valami egész más jutott neki.
Hogy több mint egymillió kilométer,
Hogy a gép Tibetben milyen magasra hág,
Elhagyta már a kíváncsiság.
Azt reméli, hogy egyszer elmegy majd az utolsó vonat,
Akkor valaki hazaviszi az utolsó kalauzt,
És elgurul az acélkerék, benövi a gaz az acélutakat,
És fák között alszik majd a mozdony.
Én gondolok néha a kalauzra, hogy volt-e vajon
aki hazavigye,
Hogy lett-e szép ház meg asszony,
A háza előtt a járdát elsöpri-e?
Úgy áll előttem büszkén, vasalt ingben,
Szemében látom a vágyat, a ragyogó friss hitet.
(Illatos pályaudvar, tiszta ablakok, padlók.)
Szép napot, felszálló utas van-e?
Jegyeket, bérleteket.