Iquitos
Dús, fojtó pára ült a szíveinkre,
a reptér csendje, láttuk, megtelik;
a tuktukos csak intett: ingyen vinne,
ne álldogáljunk mindjárt reggelig.
A porral és mocsokkal összefolyva
zörögtünk át a furcsa városon,
a háztetőkön bádog, közte ponyva,
virradt talán, de tudtam, álmodom.
A mozdulatlanságba ékelődve
surit* kínált egy indián legény,
széles folyók simultak égre, földre,
halászsasokkal szállt a büszke fény.
Kenuk csorogtak lassú ritmusokban,
világok végén némán és nyugodtan.
*sült hernyó
Iquitosi éjszakák
Fülledt melegben édeskés szag árad,
kóbor kutyáknak nyelve útra lóg,
cölöpre tákolt apró bungalók
Nanay, Itaya vízmedrében áznak.
Bőrömbe váj, éhsége tép a tájnak,
hálós hamakban* függök, mint a pók,
magányaim még fel nem oldhatók,
de lelkemet pirítják égi lázak.
E mindenségen túli álmodásban
ébredni kár, aludni túl korán van,
be tudnék én itt mindent vallani.
Az éjszakák vadabbnál is vadabbak,
gyereksírást, jajszót, nyomort harapnak
Nanay, Itaya langyos habjai.
*függőágy
Esőerdőben
Földünket Isten szíve s álma tartja,
megérzi ezt itt minden sejt, ideg,
mennyként körülfog, boldogan piheg,
a lelkem mintha lelkéből fakadna.
Dalos folyóból szökdösnek magasra
a rózsaszínű, karcsú delfinek,
mesés nagyon, de mindent elhiszek,
buján virít a zöld a fán s alatta.
És minden éjjel apró majmok bőgnek,
méz-mandarinfa csüng az ablakon,
eső zuhog, zihál a lomha tőzeg,
zokog velünk a végtelen vadon.
Hogy mennyi árnya s mélye búg a csöndnek,
szavakkal vissza azt nem adhatom.