B. Mihály Csilla: Iquitos és más versek

2023. június 05., 08:59
Fekti Vera: Horizont (akvarell, papír, 60 × 70 cm, 2019)

Iquitos

Dús, fojtó pára ült a szíveinkre,
a reptér csendje, láttuk, megtelik;
a tuktukos csak intett: ingyen vinne,
ne álldogáljunk mindjárt reggelig.

A porral és mocsokkal összefolyva
zörögtünk át a furcsa városon,
a háztetőkön bádog, közte ponyva,
virradt talán, de tudtam, álmodom.

A mozdulatlanságba ékelődve
surit* kínált egy indián legény,
széles folyók simultak égre, földre,
halászsasokkal szállt a büszke fény.

Kenuk csorogtak lassú ritmusokban,
világok végén némán és nyugodtan.

 

*sült hernyó

 

Iquitosi éjszakák

Fülledt melegben édeskés szag árad,
kóbor kutyáknak nyelve útra lóg,
cölöpre tákolt apró bungalók
Nanay, Itaya vízmedrében áznak.

Bőrömbe váj, éhsége tép a tájnak,
hálós hamakban* függök, mint a pók,
magányaim még fel nem oldhatók,
de lelkemet pirítják égi lázak.

E mindenségen túli álmodásban
ébredni kár, aludni túl korán van,
be tudnék én itt mindent vallani.

Az éjszakák vadabbnál is vadabbak,
gyereksírást, jajszót, nyomort harapnak
Nanay, Itaya langyos habjai.

 

*függőágy

 

Esőerdőben

Földünket Isten szíve s álma tartja,
megérzi ezt itt minden sejt, ideg,
mennyként körülfog, boldogan piheg,
a lelkem mintha lelkéből fakadna.

Dalos folyóból szökdösnek magasra
a rózsaszínű, karcsú delfinek,
mesés nagyon, de mindent elhiszek,
buján virít a zöld a fán s alatta.

És minden éjjel apró majmok bőgnek,
méz-mandarinfa csüng az ablakon,
eső zuhog, zihál a lomha tőzeg,
zokog velünk a végtelen vadon.

Hogy mennyi árnya s mélye búg a csöndnek,
szavakkal vissza azt nem adhatom.