2023. november 19., 11:17
Fáj megint
Gyors lábakon fut el az álom
kíváncsian bámulja az utca
a mámoros szél szédülten forog
s elviszi hátán, hogy hová, ki tudja
felugrom a csipkés bárányfelhőkig
csüngök egy sárkány megnyúlt fején
lenn a fákra bánathamu pereg
ott ül a semmi a remény helyén
nevet az álom, szétfoszlik végleg
hazug szemével még felém kacsint
elfogy ereje a fáradt időnek
én a földre hullok és fáj megint.
Angyal
Halkuló jelek, megsárgult lapok… lim-lom életem
a fákról madarak álmos tütyörgését hallom
káoszba hullnak, töredeznek szívemben a képek…
bíborfátylat terít odakinn az alkony.
A ma szeánsza sorsomban holnapi homályt idéz
leomló égboltra lopóz’ sötétség rémhada
végzet folyondára sápatag árnyamra kúszik…
feketén, keserűn leszáll az éjszaka.
Hazugság démona nehezül meghajolt hitemre
nap többé nem virrad nekem, száműzött a hajnal.
Hiányod tüzében elégnek fagyos lángjaim…
rózsaszín ujjával reményt gyújt egy angyal.
Ősz hangjai
Most ne szólj, kérlek,
csak üljünk csendben itt.
Hallgassuk együtt
az ősz sötét hangjait.
Nagyokat sóhajt
a novemberi szél,
forró vágyakról,
álmokról mesél.
Elszáradt levél
az ágon megzizzen,
azt súgja: vége,
s lágyan földre libben.
Széltől elragadott
nejlonzacskó neszez.
Hajunkra bús, szürke
ködfelhő permetez.
Kövér cseppek hullnak
a kopott aszfaltra,
mintha hangszer volna,
úgy dobolnak rajta.
Fekete seregként
varjak gyűlnek égre.
Kár, zúgják kórusban,
a szép nyárnak vége.
Nem múlik
Elmentél, s én maradtam
hervadó, letépett mezei virág
otthagyva az őszi avarban
te már nem vagy, de én itt vagyok
szomorú, süket, érzéketlen szellem
nem úgy szólnak már a régi dalok
a mosolyt is magaddal vitted
bennem nincsen, arcomra fagyott
csak a tél rakott fészket, pedig hittem,
hogy ránk a nap majd örökké ragyog
de nincs tavasz, nincs nyár, sem ősz
a hideg királyként trónol szívemen
nem halad a tört lábú, sánta idő
terhét rám dobja, s én tovább cipelem
nem múlik…
Egyedül
Sötét hajába túr csillagujjával az éjszaka
lenge fátyla alatt a tó vize halkan csobban
s míg szelíden kérdi a néma köveket
fáradt hullámai hangtalan álommá simulnak
alvó tükrében önmagára csodálkozik a hold.
Lázas arcom hideg Narcissus-fényébe mártom
ezüst szilánkokká űzöm hazug varázsát
őt széttört magányában is felhők simogatják
csak én vagyok magam, én vagyok egyedül.
Advent, amire vágyom
Szeretnék elmerülni
éj sötétjébe, csöndbe takarózva
bámulni a feszes ég alatt
pislákoló mécslángként táncot járó
titkokat üzenő csillagokat
némaság-köntösbe öltözve
erős, óvó karodban megbújni vágyom
szívdobbanást hallgatózni
míg csak a csönd marad
s szárnyára vesz az áldott álom.
Szeretnék érezni
valami halvány, lappangó életet
kemény, fagyott mélységeimbe
hosszan lecsorgó, életre keltő ízeket
jöttöd melegére világra ébredni
kibújni dermesztő, fojtó tetszhalálból
értem hullott könnyeidben fürödni
szelíd fényedben áttetszővé válni
s végleg szabadulni minden
tőled elszakító vágytól.
Szeretnék szabad lenni
kilépni félelmem sötét börtönéből
hová gyenge hittel önmagamat zártam
lebontani fájdalomból épült vastag, bús falait
kitörni széljárta rácsos ablakát
és csak rohanni csillagos, hideg hajnalon
könnyű lábbal a zúzmarás fűben
és hiába tél, nem kell nagykabát
megszűnne a sötét és minden fájdalom
súlytalanná válnék, Tehozzád repülnék
reményt zengő harangszó-szárnyakon.
Szeretnék hinni
bízni, hogy eljössz, hogy mindez nem álom,
hogy nem várlak hiába, s egy szép napon
minden reményem ébren találom
s arcod az éjben és bennem is majd felragyog.
Vezesse lépted lobbanó láng!
Világot gyújtok, hogy rám találj
otthonod, házad, békéd vagyok.
