Viola Szandra: Alexandria és más versek

Alexandria

Metropoliszok artikulációját figyelem,
és homokszemcsék látható lélekvándorlását,
a romoktól fel, egy frissen épült irodaházig,
majd a szomszédos utcába, a szegénysorra, vissza.
Látni, hogyan fúj el a szél évszázadokat,
már nem őrzik a családi titkokat, errefelé,
ha felejteni akarnak,
csak hosszan nézik, ahogy egy kanál só
feloldódik egy pohár vízben,
azután a pohárnyi, sós vizet a tengerbe öntik.
Ha felejteni akarok,
őket nézem, amint elkeverik a sót,
amint a tengerbe öntik…
Figyelem a város minden száját,
mit mond kapualjaival, óráival, térköveivel…
Pont a legfontosabb szavainkra nincsenek szinonimák,
kétlem, hogy az ő nyelvükben vannak,
kétlem, hogy sokszor ismétlik azokat a szavaikat,
elképzelem, hogy a sok beszéd helyett
inkább meggyújtanak egy mécsest
vagy bekevernek egy adag, friss kenyértésztát.
Eldöntöm, hogy egyszer én is megtanulok
majd ilyen szépen hallgatni.

A Nílus deltatorkolata olyan, mint egy óriási családfa lombja,
„behelyettesíthetetlen szavak helyett szimbólumok kellenek”
– gondolom, míg a szülői intelmek a gondolat gyökereiben ólálkodnak,
„a tenger családfája elfeledett ősök elfeledett emlékeiből áll”
– tűnődöm még utoljára, mielőtt
belegyalogolok a kellemes hőmérsékletű vízbe,
mielőtt nem marad más, csak a lebegés.

Északi nyár

Valami készül, ott a
sötétben ez a folytonos motoszkálás,
szárnyak szabadulnak el a testtől,
fényt gyűrűznek meg az éjszakában,
a tegnap üledéke még lebeg az álomban,
de a reggel illata alapján, időjárás-előrejelzés nélkül is
megmondható, hogy milyen napunk lesz.
A hűvös mindig kesernyés, nyáron is avarillatú
az enyhe idő édes, a hőség sós,
de túl nagy forróságban és szélsőséges hidegben is elveszti
magát az ember, a test és a tudat folytonos zuhanásba kezd,
megkapaszkodni, földet érni nem tud.

Viszont az északi nyárban,
a hűvös és derengő fehér éjszakákban, amikor
andalítóan énekelnek a madarak,
és sírnak a pacsirták, csalogányok
kóborolni kezdenek a fenyvesek közt az álmatlanok;
annyira selymes a levegő, hogy ledobják ruhájukat
és megérkeznek abba a világba, ahol
megtört az első magány,
a magányok magánya,
felveszik e vad, talált szentségeket
és immár tekintetükben mindig
két élet fénye csillog,
soha nem tudják elfelejteni
a másikból a végtelent.

Egyszerre

Ez a varázslat azok között esik meg, akik szürkületkor találkoznak…
Feltámad a nyugati szél, szaharai port hoz,
amikor ilyen szél fúj, akkor mindig történik valami.
Valaki egy pontba sűrít minden zajt: csend lesz.
Egy vörös nő kibogoz hajából két ördögszekeret.
Jön egy férfi és jön a nő.
Nem lesznek egymásba szerelmesek.
De ezen az estén, olyan szépen, mintha hímeznék a perceket,
egyszerre lépegetnek, egyszerre sóhajtanak,
egyszerre kapcsolják le a villanyt,
egyszerre fordulnak egymás felé ágyukban,
két, nagyon távoli ágyban.
Egyszerre libben nyitott ablakuk függönye,
s egyszerre csapja be a huzat az ablak mindkét szárnyát.
A varázslat itt megszakad,
a tudattalan kútja azonban megtelik,
és a tó fenéken ott szunnyad,
a tenger homokos alján ott süpped
a meg nem történt esetek emléke
és nem kell hozzá más,
csak egy ködös szürkület, s némi nyugati szél
hogy két, egymásra vetülő véletlen találkozzon.