Kürti László: Versek

áthajolt lassan

felült az ágyon, már kihullott a haja.

áthajolt lassan a katétercső felett.

a kórházban, tudod, elég szar a kaja,

enné a tarhonyát, hogyha te is vele.

ödémás az agya, feszül a sugártól,

daganatra így már a kutya sem figyel.

utókezeléshez, aki elég bátor,

személyeskedhet már talán bárkivel.

fogaskerekeink, szép magyarországról,

lassan szóródnak szét, rozsdáznak a kertek.

ugyanis a mérnök áttétekkel számol,

szomorú családok, túlburjánzott sejtek.

tarhonya, pörkölthús, kint a tavasz pattog,

a fákon galambok, turbékolnak éppen.

itt pedig hipószag, az ölében laptop,

búcsúlevelet ír, rokonoknak fészen

déli vers

itt van ez az ötvenéves hársfa,

aminek pár felső, magasra törő,

de elszáradt ágát sem levágni,

sem kitakarni nem tudjuk a képből.

szép a május, mit sem sejtő fiatalság,

de téged hiába ültetnélek gondosan

a hűvös lomb alá, torkig vagy már

mások árnyékában élni. a tényekkel

dacból is, mintha csak napba néznél,

önfeláldozóan. napnál is világosabb,

hogy nem akartál ezzel a konokkal,

önmagaddal, sohasem megütközni.

félelmetesek vagyunk mi így ketten,

te a varrasodott sebeddel, én villogó

szikével kezemben. jónak lenni jó,

nem kell hozzá semmi púder,

úgy vagyunk szépek, ahogy ez a fa,

olvashatatlanul elkérgesült szerelmes

monogramokkal az oldalunkon.

nincs mit takargatni, gyászold el

a veszteségeidet, és várjuk be azt

a nagy vihart, ami letördeli az elkorhadt ágakat

jó fotó

úgy tűnik elsőre, hogy majd a fiatalság.

úgy tűnik el, ahogy az el nem végzett munka.

második gesztusból szembenéznél vele,

de a tükörből ki bámul, szóba nem áll veled.

halálveríték, áttetsző maja fátyla.

belátod, hogy tíz-húsz biztos éved

még remegésben, sok szapora kis

halálban tarthat. ágról ágra bús feketerigót.

így maradni, jó fotó! szakadékok között

múlhatatlan férfi.

presszó csenddel

úgy ül itt, hogy nem láthatom mégsem,

nem halt meg és nincs még vaksötét.

bármit is mond egy szavát sem értem,

de felcsillanni látom: csatot az övén.

nem szólok közbe és nem kell lámpafény,

két tenyerem nézi az asztal fölött.

csillagos rendszerek, gyűrött sorsok peremén

mielőtt elhúznám, lásson poklot, ördögöt.

más titkokba nem hívom be mára,

kávémmal oldom fel a délutánt.

rettenet helyett valami kába csenddel

hagyom el a presszót az élet oldalán.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 10-i számában)