B. Mihály Csilla: Ha megtalálsz és más versek

Ha megtalálsz

A port, a napfényt lustán elnyelem,
ruhád alá, a csontodig befúrva,
akár a szél, majd visszatérek újra,
veled bolyongok parton, tengeren.

Leszek puhán cirógató selyem,
ki álmodat döbbent szemedre fújja,
a lélegzet, ha fáj, a semmi súlya,
kiáltsd ki hangosan halott nevem.

Ne üljön ajkadon gonosz, se pánik,
tudod te jól, a lélek nem hibázik,
de kell, hogy Isten mindig ott legyen.

Törődött szíveden parányi balzsam,
ha megtalálsz, leszek remény a dalban,
kagylómagányba halkuló jelen.

Disszonáns

Úgy várt a kertkapun belül, úgy állt ott,
ijedt szemével ördögöt kiáltott.
Vagy farkasokról szólt? Már nem tudom,
mert port kavart a szél a földúton,
s egy furcsa, disszonáns ütemre
siketség hullt a két fülemre.

És mintha lendült volna már a karja,
remélte, jöttömet még visszatartja,
de nem figyeltem, mert kövér, tömött
sötétség úszott át a kert fölött.
Képzelmem csalt talán? De mégsem,
fogyott az ég, amerre néztem.

A nap felizzott, még utolsót rengett,
magára vonva el minden figyelmet,
s a fényét, mintha szárnyra váltaná,
seregnyi kormos varjú szállt alá.
Mint Nergal, hogyha dühre gerjed,
hideg söpörte szét a kertet.

S a csattogó csőrök között, még láttam,
a rongy-madárijesztő holtra váltan
figyelt felém a kertkapun belül,
érezte dől, zuhan, majd elterül.
Mert álmait felették mindet,
megtörve még egyet legyintett.

Torz mosoly

Itt nincs helyük kivénhedett Igéknek,
ma úgy eszünk, hogy semmit nem vetünk,
az álmok itt az ablakon kilépnek,
s gyakorta már pofonra jár kezünk.

Kis semmi vágyak part felé sodornak,
s mi hetyke arccal nézünk szerteszét,
mint óceánon könnyűtestű csónak,
úgy szeljük át e kornak szegletét.

Mi nem teremtünk új magyar csodákat,
mert még a lelkünk sebzett és beteg,
hisz Isten is csak undorral dobálgat,
mint játékát egy duzzogó gyerek.

Mi itt nem értjük s érjük fel magunkat:
ki élni gyáva, halni túl komoly;
de luftballon-világunk hogyha pukkad,
csak ránk ne fagyjon majd a torz mosoly.

365. éjjel

Éjfél motoz, az emlék fénye már
kondul idebent, csöndje körbejár,
törött testtel piheg.

Dermedt időnek szele látogat,
adj az élethez méltó álmokat
Uram, mindenkinek.

Béke

Áldást hint az este,
aggódás keresztje
fagyba dermedt.

Mint őrző szenzorok,
pislákol álmotok,
fényük teltebb

most, hogy a hófehér
mennyből a földig ér,
s békét sejtet.