Gloria mundi
alig múlt húszéves a szerkesztő
akinek közlésre szánt anyagokat küldök
ha jól számolom
egyszerre tanultunk írni
én verseket
ő meg betűket
most tőle várom az ítéletet:
mire jutottam
talán kézzel írt választ kérek tőle
megnézni viszonzásul: mire jutott
hadd lássuk mindketten a másikban:
fel tudjuk-e már tenni
az i-re a pontot
Verslábon, lólábon
Andi József,
a Fóti Betyár emlékére
amíg alattunk kopog öreg Rárónk
s jönnek velünk ritmusok és jambusok
– tépjenek bár kétszázzal terepjárók
okádjanak füstöt autóbuszok
köpjön ránk a valóság káromkodást:
akkor is lólábakon verslábakon
baktatunk csak rendületlenül tovább
még ha versünk s lovunk is az összvagyon
így érkezünk meg a tegnapból lassan
papíron s porban hagyva hátra jelet
s ott leszünk de nem leljük a holnapban
a semmibe futva röhögő jelent
addig csendben mormoljuk a verseket
markunk a kantár szárára ráfeszül
s valahonnan valahová elvezet
poroszkáló utunk is végezetül
mert ha csontbőr gebeként is kopognak
földönfutó rímeink halk patái
égig egyszer a szárnyas Pegazusnak
sörényébe fogódzva fognak szállni
hát ceruzát elő s fel a nyeregbe
felettünk a vers és alattunk a ló
leköpve kifüstölve kinevetve –
de nyomunkban minden hozzánk hasonló
Vízkereszt
ez az ünnep is már csak emlék
beláthatatlanság a másik
az útszélre kitett csupasz fa
nyúlós ködszitálásban ázik
emlék az esti utcafényben
fehéren szállingózó béke
seszínével bebugyolál a
mindenség ádventtelensége
január ez február ez – vagy
mindegy is: lehetne akármi
míg várakozunk hogy várhassunk
a várakozásig kivárni
(Karantének)