Miklós Eszter: A gondolkodás átka – versek

A gondolkodás átka

nem a múlt többműfajúsága nem illik a képbe,
hanem mi.
az egyediségünk.
a tudással még nem méretarányos az agyunk,
de önmagunkba már annyira szerelmesek vagyunk,
hogy felsőbbrendűnek gondoljuk az embert.

úgy tartják, minél több mindent tud a kéz,
annál sikeresebb a gazda.
a szelekció eldönti, ki hová koncentrál több neuront:
tenyérbe vagy agyba, mindegy is…

régen az oroszlán kezdte, mi vártunk,
majd a hiénák után mi is sorba álltunk, velőért.
mert csak az maradt
életben, aki várt.

fenséges teremtmény a csúcsragadozó,
az ember meg: csak csúcsra jutott gaz,
félelem és aggodalom,
egy elsietett ugrás eredménye,
minden és mindennek az ellentéte.
aki tűz nélkül csak menekül és nélkülöz,
aki megnyugszik ábrándok és pletykák közt.

úgy tartják, a gyengék kihullanak,
mi ezt is megcáfoljuk.
magunk mögött csak nyomokat hagyunk
mint egy ősrobbanás.

Utolsó párbeszéd

I.
Mondja, doktor, ön álmodik éjszakánként?
Tudom, csapdába esik, önmagába
és nem jön senki.
Akit várna, az nincs,
a megoldás megemésztődött.
Hol a titok, doktor?
árulja el, nem látom.
A primitív világ már nem lehet kifogás,
sürget az idő.
A halál csak addig fáj, míg élet veszi körül
míg látható az öntelt arc, a maszk mögül.
Ön sosem téved, most mégis,
azt érzem, elvesztette az időérzékét,
szabja hosszát karomnak, majd fusson.

II.
Ugyan, Clarice tévedni emberi,
ezért legyen embertelen.
Üljön le, egy kedves ismerősömet várom, vacsorára.
A titok? Jó modor, ez a kulcs.
Ha nincs, ötletem ínycsiklandozó,
köret a lét.
Kinéznék az ablakon,
heti egyszer félórát,
az elme eltompul idebent,
a látványt semmi sem pótolhatja,
s tudja, ha hagyom,
később elmém eltéved a halálsoron.
Vacsoráznék, de nincs akivel
Clarice, úgy látom, ön nem figyel…

Mondják, a halál a lét hiánya,
de a tudatlanság nem hiánya az agynak…
Ne féljen, nem fáj neki,
az agy anatómiájából kimaradt az érzés.
Tudja, Clarice vannak hernyók, akikből sosem lesz pillangó,
ez ellen igazán nincs teendőnk.
Most meséljen,
hisz „a világ érdekesebb,
mióta ön is benne van”.

Aszály

Száraz gondolatok közt előrenézek,
úgy látom, más vizek hűtenek le téged.

Száraz táj fogad az ablakon át,
s te csak a hőség miatt veted le a ruhád.

Éjszaka van, nem jön fel a hold, csak a lázad,
ha nem az eső, ki hozza vissza a nyájat?

Száraz a léptem. Egy helyben jár, oda és vissza.
Nem elég, hogy taposol, víz is kéne neked, tiszta.

Még pár lépés, majd egy oázis,
hol víz nincs, csak a füst száll.
Igyál.
Szemed körül apály…

Egy képzelt valóság íze örökre szól,
melyben te mindent tudsz,
hát úgy a legjobb, ha iszol.

Száraz arcodhoz érni,
onnan kérni, letépni, mit nem lehet…
Várni, míg jó lesz, míg senki sem beteg.

Közel van. Hol nem fáj, ott már
visszatért az eső és vele jött a nyáj.

Számadás

Bocsáss meg nekem, dicsekszem,
de sosem tudtad, ki vagyok.
De szerény leszek majd újra, sugárzóan szerény.
Dobjuk a földre a miértet, mert csak ma
van ma, és nem szabad tegnapként nézni senkire.
Sértő.
Mindenhol miért van és mindenki a tegnap fele tart.
Én nem.

Bocsáss meg nekem, hallgatok, de sosem értetted a csendet.
Először mérges voltam, aztán zajjá váltam benned.
Hadd szóljon!
A hangulatod szikraként pattant,
vízben landoló füst, száll.
Majd eltűnik. Mint te magad.

Elálmosít a kép. Nincs levegő.
Ne beszélj. Nem tudok figyelni.
Inkább végignézem,
hogyan követel a csukott szemhéjamtól
számadást azt éjszaka,
és hogyan altat el a lelkem
ismeretlene, ha nem vigyázok.