Immár egy gondolat se bánt,
kiirtottam, mint a csalánt,
a titkos férget elpusztítottam,
lelkem ingét fehérre mostam.
Nyitott szemmel várom halálom.
Nem párnák közt,
csak szalmazsákon.
Utolsó gyertyám csonkig égett;
annyi év,
és még mindig téged…
S ki tízévenként jársz csak itten,
nem könyörgöm tehozzád, Isten!
Kunyhóm mellett megásva vár rám,
sírom nem ékesíti márvány,
sírhantom: talyiga kavics,
fakereszt, rajta: Petrovics.
Élt? Mennyit élt? Huszonhat évet?
Adjak hozzá?
Vagy ez egy másik élet?
A kemencében föllobog
a tűz, ahogy belédobok
egy-egy halál utáni verset,
mit csak csöndes megszokás verselt.
Elégetem, ez így van rendjén:
föllobban,
majd kihuny a versfény.
Hamvaival gyűszűnyi urna
– veréb viszi Tandori úrnak.
S holttestemhez, mit nem mosnak könnyek,
fújó, táltos paripák jönnek,
s viszik a lelkem, és még ma este
berobognak Budára, Pestre;
izzadtak,
szabadok
s mi bőszek
– Tandori úr számlálja őket.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. április 7-i számában.)