Szögi Csaba: Versek

2021. április 25., 09:37
Forrás: Fortepan

Vissza ne nézz, angyal!

Nyár


Kivert kutya a tömb előtt.
Hold helyett az erkélyfényeket
nyívi a vacogó nyáréjszakában.
Tegnap a lépcsőházat vadul
vonítva dúlta fel, asszonyidegek
arénájában törve meg az örök
csendet, mit a falkatörvény
előír veszett korcsok számára.
Macskalárma, macskanyerítés, törj
darabokra, megjöttem, vaskos
homlokom az ajtódat beszakítja,
mielőtt nyaúgathatnál, állj odébb,
enyém az ájult padló, tiéd az
álmatlanság vánkosa, a holtak
kelletlen ébredése, ülj csak meg a
penészes mennyedben, s hagyd
végre elnyújtózni kimerült testemet
a boldog kárhozatban szunnyadó
nemlét ölén.


Lábfejét kulcsolja görcsös imára,
arccal a kopott fal felé, nincs még
tudatában: ebben az életben most
igazán teljes először – és utoljára
egyszersmind, ó, sánta kutya!
Nedves selyemérintés a tarkójánál,
bársonyok bársonya sóhajt minden
érintésben, ám ő aluszik, szőrrel
szegett pofáján morgó nyál csorog
a patyolat paplanra, hideg álmában
lábujja meg-megremeg, kaparja a
vakolatot, sejtjeinek sóvár sajgása
a vakon elhintett sósivatagba vész.

Ősz

Girhes eb, te, mit vesztettél?!
A szeles kapualjból bámulhatsz
a sarkon elkanyarodó szekér
után, hah, ott viszik már fészked
melegét, minden álmod aranyát,
az ő könnyeinek gyógyító záporát,
ott fonnyad már magod, csírád,
még csak imént feltámasztott
lótuszkelyhed a benzinszutykos
országút végenincs füstködében.


A valkűr persze még visszaint.
Ében tekintetét utoljára rászánja
még hűtlenné vált, falnak forduló,
tétova hősére, kinek szenvedélyét
szikesre szárították e világi csalfa
angyalok, a kulisszák mögött
végső esélyét, ím, elkockázta:
megint avarral süllyed immár
feledésbe, pazar sorsa, léte minden
sava-borsa, újfent önként
megkeseredik;
horizontja tágas egén reggele
beesteledik.


Tél

Vonyítanék még erkélyed alatt,
ám csüggedt tüdőm már csak
sóváran kapkod sókristályok felé,
a búval bőven havazó, görnyedt téli
éjszakában didergő talpaim az
ima görcsébe merevedve esdenek
visszafordulásunkért. Önnön girhes
testemet markoló, téged elképzelő
karjaim bordáimba gyógyultak,
saját satnya sajgásomba, nyakamat
cirógató tincseidtől zokogom le
a vakolatot falunkról, de vissza nem
fordulnék soha már, némán károgva
utánad hagylak inkább szárnyalni,
elrugaszkodni e jeges és mocskos
talajtól, hadd hulljon csak reám
fekete hó tollaid hegyéről; vissza ne
nézz, angyal, vissza ne nézz!

 

A kagylóhéj megroppan

Hozzám koccantál.
Hermetikusan zárt kagylók sodródnak
szakadatlanul a torkolat felé az iszapban,
a végtelenben soha nem találkozó,
párhuzamos folyóutak medrében.
Hozzám koccantál.
Egy látszatdeltában máris kunyhót tákoltunk.
Puha macskaszőrrel bélelted ki,
a légterét is vastagon körbeburkolta.
Boldogan vállaltam a fulladás
kockázatát – az alapok szilárdan
megálltak a hold ferde tengelyében.
Beköltöztünk.
Hozzám koccantál.
Begyújtottam a kandallóba,
te feltetted főni a vacsorát.
Nyúlszívragu csirkebecsinálttal.
Aztán mindennap ugyanaz,
így étvágyamat hamar elvesztettem.
Holtág ezüst lankáján vagy a
vadvíz iszapos medrében?
Étvágyamat túl hamar elvesztettem.
Csikorgó ágyrugók, kopott
panelpadlatok, csak a feltáruló
kehely bíborködös pokla
maradt mindennapjaim koronájául.
Hozzám koccantál.
Amikor már sokadszorra: méla
álomkagylóm mégis észrevett;
az iszap sodrában feléd fordult,
páncélhéja végre megrepedt…
Évek teltek így. Tenyerem tomporodon,
csípődön, keresztem árnyékát lassan,
óvón rád vetem. Ám sajgó hiányom,
ím, végigzúg a hervadt réteken.
Mert hiszen te élsz: én már csak
létezem. A vákuum bennem visszaáll.
Az utolsó szál, én édes Ariadném:
elszakadt. Légszomjam hiánya a követ
páncéljába visszazárja – annyira sajnálom:
Az odabent lüktetve doromboló,
ajándékul ígért vörös perzsa kiscicát
mindmáig képtelen vagyok kiemelni,
puhán, gyengéden tenyeredre ejteni.
Angyal. Hozzám koccantál.
Érintésed frissen vasalt párnahuzat,
reggelire facsart fanyar koffeinmosoly,
acélkék cigarettafüst, moccanás, morgás,
tétova másnapos érintések tarkótájon,
csípőm a csípődön, körmöd csigolyámban.
Rumba merített matrózkesergő a türkiz
alkonyatban: a holnap csalfa ígérete jó
reggeltet köszön mélabús mindannyiunkra.


(De csituljatok, szárnyaim:
csipongó madárka immár ketrecen
innen, se túl nem hallatik.
A föld feletti város alatt
e korcs kutya lustán hasra
veti magát.
A vörös perzsa macska lassan
visszahúzza karmait.)

 

Kikelet
(mell-lék-dal)


Mielőtt legutoljára letotyogtam
mögötte a harmadikról,
és közben epekedve bámultam
pompásan ringó csípőjét,
ő még leellenőrizte a vizet, a tüzet,
aztán ráadásul a második
lépcsőfordulóról visszaszaladt,
úgy érezte, legjobb lesz, ha lecseréli
a zárat is a bejáraton, és akkor már
ki kell cserélnie azt ott a keblén
is, biztos, ami biztos, lakatot a
történetre, vihar vigyen világgá,
új zárat a szívére – fájdalmak
születnek vérben odakint, fájdalmak
haljanak szomjan idebent.
Ki kellett végre zokognom a ferde hold
csorba fényfarára, kivinnyognom
a kopott kisvárosi utcák szürke falára,
ki kellett volna már régen üvöltenem
minden szikesből a sívó fájdalmat,
minden halott tengerből a lebegő
sókínok savát, szépen szavalók
strófáiból a hamisság szép szagát;
ki kellett volna, mert mindig ki kell:
ami éjpetét kiöklendtem rá, a karszton
a fénylárva sorban kikel – lenni kell!
Vagy nem kell?…


Nem annyira érdekel,
mell-lékes kérdés ez,
de az új kulcsot azóta is
az új záradhoz egyre
csak keresnem kell; mire
minden ördög bólint,
s mire minden isten
boldog igennel felel.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)

Legfrissebb hírek
2021. május 08., 09:19
2021. május 08., 09:08
2021. május 08., 08:35
2021. május 08., 08:30
Legnézettebb
2021. május 06., 07:41
2021. május 02., 09:57
2021. május 04., 08:42
2021. május 05., 07:19
2021. május 03., 07:28