Szerző |

Tamási Orosz János

„…megváltás a versnek a megírás…”

A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.

„…Mindig a mindenség ikerrésze voltam…”

„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.

„…csöndje óvja kertjeink…”

Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.

„…isteni homály vakító világosságban…”

Advent üzenete hagyományosan a belső csend felé fordulást, a lét békés összhangjának (vissza)keresését, lelkünk megerősítésének heteit kínálja föl. S hát mindezek elérését leginkább a versek kínálják – az a költészet, mely szakrális, ezoterikus kiterjesztésekkel képes áldással enyhíteni hétköznapi szorongásainkat. Megóv akár még ekkor is, a konzumkarácsonyok feszült „lélekszegényítő” önfárasztásától. Mondhatni, épp ezért (is) a legjobb pillanatban érkezik a könyvesboltok polcaira Baka Györgyi új (immár tizedik) kötete (Átmozduló léthatárok).

„…arcunk a földbe ásva partot ér…”

Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.

„…nézi a fészek repülését…”

A majdani közíró hatvannyolcban lépett középiskolás fokra. Hatvannyolcban. Súlya volt annak az évnek, jelen idős súlya. Egy szép, hosszú, soha véget nem érő – káprázatos ígéretekkel teli – tavasz után, a nyár közepén előbb jégeső, majd napokig tartó havazás. Jött. Kemény fagyokkal terhes idők. Jöttek, ismét. Mennyi fér el azokból hetven évben?

Jerikó romjai felől Bábel tornyába

Micsoda idők voltak! Negyven év távolából visszagondolva a múlt század nyolcvanas éveire még feltűnőbb a nyüzsgő-lüktető-lázas-lázadó szellem kiáradása a palackból. Mondhatni minden megtörtént, Jerikótól Bábelig. Mert a harsonák egyre bátrabban szóltak, egyre erősebb dallamokat zengtek, mígnem a falak leomlani látszottak – de aztán jött a bábeli hangzavar, mindenik ember a saját lelkét akarta hallani minden dalban, s végül – azóta is – a bábeli torony hangzavarában, annak kerengőin kergetjük egymást, le, vagy fel.

Kötéltáncos, aki a kötél mellett lépked

A civilizált ember állandó értékválság és értékváltság dilemmájában él. Hogy hová tesszük azt a határvonalat, amikor ez kritikussá vált, nehezen eldönthető; erre itt – Hogya György munkájáról szólva – kísérletet sem teszek. Kellene és lehetne, rövid esszéit olvasva majd mindegyik erre utaló „felhívás keringőre”, de hát e helyt csak röviden szólhatok.

Illyés 120

Tűnődöm a képen, s már megint az ismerős bosszúságot érzem, a türelmetlenséget, a piciny haragot: hol vagy, Gyula bácsi, miért hallgatsz? Haragról beszéltem, igen, mert fiatalon, nagyképűen szólva amolyan „pályakezdő” éveimben, s később is, ha szóba került, mindig ingerültséget éreztem iránta. A türelmetlenség által táplált haragot. Legyen észak-fok, idegenség, vagy legyen sarkcsillag, legyen ő maga a cél, de olyan, amelybe nem férkőzhet be egyetlen fölösleges betű sem…

„…Magamról mindent megírtam már…”

Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.

Tamási Orosz János

Menekülés – versek

Tamási Orosz János

„…megváltás a versnek a megírás…”

Tamási Orosz János

„…Mindig a mindenség ikerrésze voltam…”

Tamási Orosz János

„…csöndje óvja kertjeink…”

Tamási Orosz János

„…isteni homály vakító világosságban…”

Tamási Orosz János

„…arcunk a földbe ásva partot ér…”

Tamási Orosz János

„…nézi a fészek repülését…”

Tamási Orosz János

Jerikó romjai felől Bábel tornyába

Tamási Orosz János

Kötéltáncos, aki a kötél mellett lépked

Tamási Orosz János

Hamvakba hűlt

Tamási Orosz János

Illyés 120

Tamási Orosz János

Útbaigazítás hegyre menet - versek

Tamási Orosz János

„…Magamról mindent megírtam már…”