Tamási Orosz János: „…nézi a fészek repülését…”

2023. október 20., 08:04
Kövesdi Károly (Fábián Gergely felvétele)

Kövesdi Károly köszöntése

A majdani közíró hatvannyolcban lépett középiskolás fokra. Hatvannyolcban. Súlya volt annak az évnek, jelen idős súlya. Egy szép, hosszú, soha véget nem érő – káprázatos ígéretekkel teli – tavasz után, a nyár közepén előbb jégeső, majd napokig tartó havazás. Jött. Kemény fagyokkal terhes idők. Jöttek, ismét. Mennyi fér el azokból hetven évben? Nos, a hetvenben először is legalább száz esztendő. Hiszen nem a semmibe érkezünk – szüleink nemzedéke, az előttünk járó idők sorshordozói fogadtak-vártak bennünket s nem üres kézzel. Legföljebb, ha hosszú, beszédes hallgatással.

Kövesdit is többnyire a szóközök lassú dekódolása tanította a gyorsfutású időben, már messze nem középiskolás fokon, arra, amiből, s ami ellen immár neki is építkeznie kellett; arra, amit majd évtizedekkel később – Tőzsért köszöntve – így fogalmaz meg: „A második világháború után … az ismételten elcsatolt Felvidék magyarságának … a szülőföldön maradásnak, a puszta létnek a ténye forgott kockán … évtizedek múlva az irodalomtörténetben gyakran megfogalmazódott: a felvidéki magyar irodalomnak szinte a semmiből kellett újra indulnia.” A Magyar Örökség Díj átadásán elhangzott laudációban fogalmazott így Kövesdi, s hasonló alkalommal, de már Koncsol esetében, beemelődik „hatvannyolc” tragikuma is gondolatmenetébe. Ekkor emeli ki: „A múlt század nyolcvanas éveiben – amikor éppen kiebrudalták [Koncsolt] a kritika és irodalomtörténet-írásból a pártállami korifeusok – volt szerencsém nyomdai korrektorként egy gályapadon húzni vele az evezőt. Különös csapat verődött össze ott … elcsapott szerkesztők, katedráról leráncigált tanítók, kegyvesztett, megtűrt figurák alkották, jobb sorsra érdemes vándorlegényei a szellemi életnek. … Aurája, szellemi kisugárzása a szocialista szellemtelenség műhelyében is tekintélyt parancsolt. … Máig elfog a szégyenteljes düh, ha arra gondolok, milyen tökmagjankók ítéltek sorsa fölött.”

Úgy fest talán, hogy Kövesdi Károly hetvenedik születésnapját köszöntve, annak apropójaként idézetekbe kapaszkodom – de hát hogyan kellene s lehetne pontosabban meghatároznunk azt a magyar örökséget, amiről s amiért, mint elődei – ő sem fogta be pörös száját…? Írt, közírt, fáradhatatlanul. Ír, közír, látszólag pihenés nélkül. Hogy miről? Hadd idézzem most Koncsolt: „Egész anyagi és szellemi tevékenységünk szinte kizárólagosan csak az önfenntartásra és megmaradásra irányult, többre sem erőnkből, sem lehetőségeinkből nem telt”. Ő ezt a múlt század negyvenes éveinek végéről írt összegzésében írta, de ráillene ez a mondat az első világháború utáni évekre, s rá a harmincas-negyvenes évekre, rá a hatvanas évekre, a nyolcvanasokra, a rendszerváltó évekre, s rá akár napjainkra, amikor szinte csak a bizonytalanság az örök visszatérő. „Mintha a rendszerváltás le lett volna váltva” – írja erről Kövesdi Károly is.

Közíró, mondtam, mert hát hadd éljek azzal a stallummal, mellyel őt illette Duray Miklós: „…mindenütt megemlítik, hogy költő, publicista, író, újságíró, műfordító. … Műfajokat akasztanak a nyakába. Viszont gondolkodni műfaj nélkül kell. A gondolat kifejezésének módja, kerete, eszköz kérdése, amit egyesek műfajnak neveznek, mások megszólalásmódnak, a közösség pedig megszólításnak. Kövesdi Károly közíró, határozza meg az Örökség Bizottság.”

Közíró. Rang, kitüntetés, bár roppant nehéz teher. Mert a kivételes tehetségű emberek esetében mindig felötlik bennem (is) a lélekből szőtt alkotások matériájának elmaradt gyarapítása. Erős, kiemelkedő, olykor maradandóan érvényes költészet is megbújik Kövesdi tarsolyában, s ki tudja, mennyi nem született meg a versekből egy adott lapszám gondos szerkesztése, egy vezércikk, egy publicisztika, egy közírás-feladat teljesítése miatt? Hiszen számára a közírás keretei, meglehet, előbbre állnak a sorban; s aki a redakcióban húzza le az életét, annak nem rúg ezernyi oldalra szépprózai, avagy lírai életműve. Nem jut arra idő – jó példa erre Czigány Lóránt mondata, aki Szabó Zoltán portréjában szól erről, így: „a határidők Damoklész kardjaként függtek Karinthy vagy Kosztolányi feje fölött is, az ötletek, a gondolatok kiérlelésére kevés idő marad”, kevés bizony, bár Kövesdi Károlyt féltenünk nem kell; nagy, súlyos örökség az övé, de gyönyörű s zengzetes. Elég ennek megértéséhez egy versébe lapoznunk: „…dadogtam, / mint egy csecsemő, most sem találtam / a szavakat, az én fájó, édes szavaimat, / amelyek réges-rég elgurultak valahová. / És anyám, egyre távozóban, elnéző mosollyal / egyszer csak visszaadta őket.” S ő őrzi tovább, mint a sorsközösség legfontosabb örökségét: az anyanyelvhaza határtalanságát.

Mit kívánjunk hát Kövesdi Károlynak e szép, kerek hetvenediken? Írhasson s tehessen mindent ugyanígy. Szép sors az övé, fogyóban is teljesedő, példájában s példázatában maradandó. S nem tudom, mindennek köze van-e ahhoz, hogy hatvannyolcban lépett középiskolás fokra s emelkedett azóta sokkal magasabbra? Meglehet, nem sok, hiszen mikor volt e sorstájon bárki érkezéséhez ennél könnyebb pillanat? Innen szólni – érdem, dicsőség, felelősség. Ez Kövesdi Károly lassan továbbadandó öröksége; ami elől – ne gondolja ezt másképp – talán soha el sem menekülhetett volna. Hiszen már Ady Endre megmondta ezt Thury Zoltánnak: „…az igazság imádása tartja abban a világban, amelyben él. Bántja a lárma, a sok nyegleség, a sok üresség, a sok gonoszság, de mégsem keresi fel azt a kis zugot, ahol kibékülve, kimenekülve szemlélődhetnék, s ahol írhatna még többet, írhatna a Thury-írásokra szomjas soksok embernek. … Fél, hogy elvonulva nem tudna igaz lenni. Ő pedig a nagy súlyos igazságok hivatott szószólója, mestere.”

Kövesdi Károly, a nagy súlyos igazságok hivatott szószólója hetvenéves. Köszöntjük. S van számára egy jó hírünk is – még messze a lapzárta. De nincs idő hátradőlni, várjuk az újabb írásokat. „Mert”, ahogyan tíz évvel ezelőtt is kimondatott ünnepeltünk által, „ez egyfajta szolgálat a közösségünknek”.

 

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)