Kövesdi Károly köszöntése
A majdani közíró hatvannyolcban lépett középiskolás fokra. Hatvannyolcban. Súlya volt annak az évnek, jelen idős súlya. Egy szép, hosszú, soha véget nem érő – káprázatos ígéretekkel teli – tavasz után, a nyár közepén előbb jégeső, majd napokig tartó havazás. Jött. Kemény fagyokkal terhes idők. Jöttek, ismét. Mennyi fér el azokból hetven évben? Nos, a hetvenben először is legalább száz esztendő. Hiszen nem a semmibe érkezünk – szüleink nemzedéke, az előttünk járó idők sorshordozói fogadtak-vártak bennünket s nem üres kézzel. Legföljebb, ha hosszú, beszédes hallgatással.
Kövesdit is többnyire a szóközök lassú dekódolása tanította a gyorsfutású időben, már messze nem középiskolás fokon, arra, amiből, s ami ellen immár neki is építkeznie kellett; arra, amit majd évtizedekkel később – Tőzsért köszöntve – így fogalmaz meg: „A második világháború után … az ismételten elcsatolt Felvidék magyarságának … a szülőföldön maradásnak, a puszta létnek a ténye forgott kockán … évtizedek múlva az irodalomtörténetben gyakran megfogalmazódott: a felvidéki magyar irodalomnak szinte a semmiből kellett újra indulnia.” A Magyar Örökség Díj átadásán elhangzott laudációban fogalmazott így Kövesdi, s hasonló alkalommal, de már Koncsol esetében, beemelődik „hatvannyolc” tragikuma is gondolatmenetébe. Ekkor emeli ki: „A múlt század nyolcvanas éveiben – amikor éppen kiebrudalták [Koncsolt] a kritika és irodalomtörténet-írásból a pártállami korifeusok – volt szerencsém nyomdai korrektorként egy gályapadon húzni vele az evezőt. Különös csapat verődött össze ott … elcsapott szerkesztők, katedráról leráncigált tanítók, kegyvesztett, megtűrt figurák alkották, jobb sorsra érdemes vándorlegényei a szellemi életnek. … Aurája, szellemi kisugárzása a szocialista szellemtelenség műhelyében is tekintélyt parancsolt. … Máig elfog a szégyenteljes düh, ha arra gondolok, milyen tökmagjankók ítéltek sorsa fölött.”
Úgy fest talán, hogy Kövesdi Károly hetvenedik születésnapját köszöntve, annak apropójaként idézetekbe kapaszkodom – de hát hogyan kellene s lehetne pontosabban meghatároznunk azt a magyar örökséget, amiről s amiért, mint elődei – ő sem fogta be pörös száját…? Írt, közírt, fáradhatatlanul. Ír, közír, látszólag pihenés nélkül. Hogy miről? Hadd idézzem most Koncsolt: „Egész anyagi és szellemi tevékenységünk szinte kizárólagosan csak az önfenntartásra és megmaradásra irányult, többre sem erőnkből, sem lehetőségeinkből nem telt”. Ő ezt a múlt század negyvenes éveinek végéről írt összegzésében írta, de ráillene ez a mondat az első világháború utáni évekre, s rá a harmincas-negyvenes évekre, rá a hatvanas évekre, a nyolcvanasokra, a rendszerváltó évekre, s rá akár napjainkra, amikor szinte csak a bizonytalanság az örök visszatérő. „Mintha a rendszerváltás le lett volna váltva” – írja erről Kövesdi Károly is.
Közíró, mondtam, mert hát hadd éljek azzal a stallummal, mellyel őt illette Duray Miklós: „…mindenütt megemlítik, hogy költő, publicista, író, újságíró, műfordító. … Műfajokat akasztanak a nyakába. Viszont gondolkodni műfaj nélkül kell. A gondolat kifejezésének módja, kerete, eszköz kérdése, amit egyesek műfajnak neveznek, mások megszólalásmódnak, a közösség pedig megszólításnak. Kövesdi Károly közíró, határozza meg az Örökség Bizottság.”
Közíró. Rang, kitüntetés, bár roppant nehéz teher. Mert a kivételes tehetségű emberek esetében mindig felötlik bennem (is) a lélekből szőtt alkotások matériájának elmaradt gyarapítása. Erős, kiemelkedő, olykor maradandóan érvényes költészet is megbújik Kövesdi tarsolyában, s ki tudja, mennyi nem született meg a versekből egy adott lapszám gondos szerkesztése, egy vezércikk, egy publicisztika, egy közírás-feladat teljesítése miatt? Hiszen számára a közírás keretei, meglehet, előbbre állnak a sorban; s aki a redakcióban húzza le az életét, annak nem rúg ezernyi oldalra szépprózai, avagy lírai életműve. Nem jut arra idő – jó példa erre Czigány Lóránt mondata, aki Szabó Zoltán portréjában szól erről, így: „a határidők Damoklész kardjaként függtek Karinthy vagy Kosztolányi feje fölött is, az ötletek, a gondolatok kiérlelésére kevés idő marad”, kevés bizony, bár Kövesdi Károlyt féltenünk nem kell; nagy, súlyos örökség az övé, de gyönyörű s zengzetes. Elég ennek megértéséhez egy versébe lapoznunk: „…dadogtam, / mint egy csecsemő, most sem találtam / a szavakat, az én fájó, édes szavaimat, / amelyek réges-rég elgurultak valahová. / És anyám, egyre távozóban, elnéző mosollyal / egyszer csak visszaadta őket.” S ő őrzi tovább, mint a sorsközösség legfontosabb örökségét: az anyanyelvhaza határtalanságát.
Mit kívánjunk hát Kövesdi Károlynak e szép, kerek hetvenediken? Írhasson s tehessen mindent ugyanígy. Szép sors az övé, fogyóban is teljesedő, példájában s példázatában maradandó. S nem tudom, mindennek köze van-e ahhoz, hogy hatvannyolcban lépett középiskolás fokra s emelkedett azóta sokkal magasabbra? Meglehet, nem sok, hiszen mikor volt e sorstájon bárki érkezéséhez ennél könnyebb pillanat? Innen szólni – érdem, dicsőség, felelősség. Ez Kövesdi Károly lassan továbbadandó öröksége; ami elől – ne gondolja ezt másképp – talán soha el sem menekülhetett volna. Hiszen már Ady Endre megmondta ezt Thury Zoltánnak: „…az igazság imádása tartja abban a világban, amelyben él. Bántja a lárma, a sok nyegleség, a sok üresség, a sok gonoszság, de mégsem keresi fel azt a kis zugot, ahol kibékülve, kimenekülve szemlélődhetnék, s ahol írhatna még többet, írhatna a Thury-írásokra szomjas soksok embernek. … Fél, hogy elvonulva nem tudna igaz lenni. Ő pedig a nagy súlyos igazságok hivatott szószólója, mestere.”
Kövesdi Károly, a nagy súlyos igazságok hivatott szószólója hetvenéves. Köszöntjük. S van számára egy jó hírünk is – még messze a lapzárta. De nincs idő hátradőlni, várjuk az újabb írásokat. „Mert”, ahogyan tíz évvel ezelőtt is kimondatott ünnepeltünk által, „ez egyfajta szolgálat a közösségünknek”.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.