2023. szeptember 06., 08:31
Micsoda idők voltak! Negyven év távolából visszagondolva a múlt század nyolcvanas éveire még feltűnőbb a nyüzsgő-lüktető-lázas-lázadó szellem kiáradása a palackból. Mondhatni minden megtörtént, Jerikótól Bábelig. Mert a harsonák egyre bátrabban szóltak, egyre erősebb dallamokat zengtek, mígnem a falak leomlani látszottak – de aztán jött a bábeli hangzavar, mindenik ember a saját lelkét akarta hallani minden dalban, s végül – azóta is – a bábeli torony hangzavarában, annak kerengőin kergetjük egymást, le, vagy fel. De azok a nyolcvanas évek, azokban történt valami. Mindig történt akkor valami. A magam életére nézve például: négy lap és egy könyvkiadó létrehozásában vettem részt, még ma is fontosként számontartott rendezvények szervezésébe segítettem bele, mégis, csak most látom, milyen óriásnak kellett (volna) lenni ahhoz, hogy semmiről se maradjak le. Például az Iródiáról.
Ami, sajnos, az abban való rendszeres részvételem, kimaradt. Két okból. Az első családi – ’82 tavaszán és ’83 végén születtek a gyermekeim, így akkortájt a szűkhazai események inspirációiban sem igazán voltam eminens, s hát hogyan fért volna bele a rendszeresebb utazás? A másik ok mégis a pergő történések alakulása – lapok, folyóiratok gründolása, és hát a tájékozódás az egyre nagyobb hangzavarban. Megérteni vagy érteni sem: miért, hogy négy-öt magyar elébb összehajol, majd összefeszül…? Mondom, izgalmas évtized volt. Mikoris az egyik a nagyon feszes történések közül az Iródia volt. Írom ezt akkor is, ha akkor még nem így írtam volna.
Mert akkor valahogy minden természetes volt. Előbb jött a lehetőség fölismerése, s csak azt követően a bátorság annak kihasználására. Ami hát nem is volt bátorság, mert a hatalom – noha személyre s csoportra szabott hálóit még ravaszul szövögette, szőtte-hurkolta selyemdaróc-zsinórjait – mintha megrogyott volna; tűrte, egyre inkább, a szamizdatok, félszamizdatok, majd amolyan félhivatalos stencilkiadványok létrehozását; meglehet, elsőként ő olvasta azokat, mert kíváncsi volt: merre tartanak a nyolcvanas évek? Mi azt láttuk: szélfútta levél a világ; ők meg arra voltak kíváncsiak: hol az ág, ki az ág? Később, majd még később, s egyre inkább már mi is ez utóbbira voltunk-lennénk kíváncsiak… Micsoda idők voltak, mint mondtam. Pulzált, lüktetett, iramlott az évtized, s ha személyesen nem is lehettem ott a kezdeteknél, de a hírek jöttek. Megerősítem: inspiratív erővel. Mert hiszen az említett lehetőség azért eléggé fékezett habzású volt. Sőt. Az évtized elején (1983) Újvidéken leváltották az Új Symposion szerkesztőségét, a másként gondolkodók mostohaanya-országában ugyanígy járt a Mozgó Világ stábja, Erdélyben rabosították (1982) az Ellenpontok szerkesztőit – s mindeközben a Felvidéken, Érsekújváron 1983 nyár végén zászlót bontott az Iródia. Látszólag Csemadok-háttérrel, valójában annak ideiglenes figyelmetlenségét kihasználva. Mondom, e tág környezetbe helyezve nem érzem túlzásnak az Iródia anyaországi inspiratív jelenlétét sem megvallani. Nekünk, akik akkoriban lapokkal próbálkoztunk, kortársainkra figyelve, elsődleges tájékozódási pontot jelentettek az Iródia-füzeteken túl a személyesen kért-hozott kéziratok az érsekújvári találkozókról.
Bevallom, emlékeim már erősen kopnak. Már nem tudom, pontosan mikor jártam először abban a pinceklubban, ahol a negyvenéves találkozón köszönthettem a régi alapítókat. De belépve oda azonnal tudtam – jártam itt. Szemközt velem a falamon egy Dúdor-tusrajz, könyvespolcomon néhány dedikáció, egy korai Lipcsei-katalógus is erre emlékeztet, bár a kötetek későbbi keltezésűek, de a legfontosabb – nem fakuló emlék bennem a sok-sok beszélgetés, a csapongó terv-ötlet-börzék végeérhetetlen sora pozsonyi, dunaszerdahelyi, érsekújvári sörözések közben, s hát az, ami leginkább letagadhatatlan: a példa. Légy makacs, konok, s belsődhöz hűen fegyelmezett – akkor a kőfal leomlik, a mű megmarad.
Merre néztek hát a nyolcvanas évek? Megszületett egy nemzedék, amely saját játékba kezdett a hatalommal. Véresen komoly játékba, noha tudomásul sem véve, hogy aknamező felé terelik, s minden célszalag egyfajta mézesmadzagként hívogatja. Jerikó romjai felől Bábel tornyába. Ám az esélytelenek bátorsága mégis erős volt: egy nemzedék a hangját hallatta, egymásét hallgatta, identitást keresett és teremtett eszközeinek, műveinek, gondolatainak; már-már a végtelenig tágította a megszólalás, az alkotás lehetőségeit. Nem kérve ahhoz sem engedélyt, sem stallumot, sem hivatalt. S hogy mi lett belőlük? Tegyük hozzá, szomorkásan: az akkor született autonóm köztársaságok ma – kevés kivétellel – kivívott rangjuk államhatalmi elismeréséért pörlik, támadják, gáncsolják egymást. Micsoda idők lettek…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
