Advent üzenete hagyományosan a belső csend felé fordulást, a lét békés összhangjának (vissza)keresését, lelkünk megerősítésének heteit kínálja föl. S hát mindezek elérését leginkább a versek kínálják – az a költészet, mely szakrális, ezoterikus kiterjesztésekkel képes áldással enyhíteni hétköznapi szorongásainkat. Megóv akár még ekkor is, a konzumkarácsonyok feszült „lélekszegényítő” önfárasztásától. Mondhatni, épp ezért (is) a legjobb pillanatban érkezik a könyvesboltok polcaira Baka Györgyi új (immár tizedik) kötete (Átmozduló léthatárok); egy olyan verseskönyv, melyet – ha csak úgy nem, szól a szleng – utolsó soráért kiváltképp érdemes elolvasnunk. Na de nem úgy, hogy most rögtön odalapozunk – el kell jutnunk addig a sorig, hogy teljes fényében megérezzük, engedjük áthatolni azt legbensőbb valónkig, létünk legszemélyesebb, talán még előttünk is ismeretlen tartományáig. Ahol „a mélységből kiáltás poétikája a létbizalom magaslati alkímiájától fényesül; az érzéki világban-léthez a természet eredendő transzcendenciája csatol kozmikus távlatokat”, írja a kötet rövidke elemzésében Halmai Tamás. Pontosan és szépen – ahogyan a csillagok… – úgy fogalmazva.
Persze, Baka Györgyi esetében, eddigi életműve ismeretében ez korántsem meglepő. Költészetének lételeme a szakralitás, a jézusi történet megannyi pillanatának fölfejtése, mondatainak szétszálazása, a biblikus paradoxonok elsődleges vagy rejtettebb átadása a versbeszéd nyelvén. A köntös fölemelése a porból. A tizedik kötet egy kicsit mégis más. Egyfajta végleges búcsú a létezés ’ajándékaként’ kapott kényszeres „hiúság vásárai”-tól, az akarva-akaratlan – már a részvétellel elfogadott részvétlen hétköznapokkal együtt járó – pusztító pillanatoktól. Nem menekülhetsz, mert mindenünnen s mintha időtlen idők óta, úgy árad s áradnak ránk a „Kifosztott csönd, gyötrő sötétség, üres tekintetek”. S mintha hiába hirdetnénk, hogy „feladhatatlan küzdelmünk / a lelki szabadságharc” – e végtelennek tűnő éjszakában csak a kárhozattal járó kísértés fokozódik: már nem egyetlen a veszélyforrás, hiszen mindenütt „kígyóbőrök csillognak a sötétben”.
Mit tehetünk – mi mást, mint visszamenni. Visszatalálni. (Ha tehetjük.) Az első kísértésig – s jól dönteni. Ez több szólamban is áthallatszik Baka Györgyi versbeszédéből, sőt, külön szimfóniaként jelenik meg, ha jól hangoljuk össze a dallamtöredékeket. Ha felpillantva a „Csillagokat ölelő csöndben / meglátjuk a kereszt szögeit”. S halljuk a hangot: „várlak vissza lélegzetembe, / vissza nem forduló / arcod sebét hordozom”. S megértjük, „a puszta széléről még visszanézek” gesztusa mit jelent, hogy „visszavirágzik / bennem a vágy, jövőmet visszaálmodom” … „vissza egészen / az ártatlan odaadottságig” … „vissza a szélringatta mezőkre” s hogy „visszaadjam, amit elvesztettél”. Mert a céltalan s lélektelen életutazás csupán „visszahajlás a rejtőző nemlétbe?”, kérdeznénk, s a válasz egyszerű: „Akinek nincs szárnya / visszahull a semmibe”.
De hát Szilágyi Domokostól tudjuk (s máshonnan is, úgy kétezer éve), hogy szégyen a szó, ha nem vigasz; így hát nincs más teendő: szólni kell, hiszen a nyelv az egyetlen kincsmindenségünk. Egyetlen kérdés vezeti a vers felé forduló Baka Györgyit: „Elbújtat az anyanyelv, vagy / kitárja ismeretlen mélységeim?” A helyes választ egy sejtelem adja meg: „fájdalmaimat, sebeimet / áthatja az ámulata / annak, hogy létezel”, s immár a küzdés maga a cél: „Naponkénti áldozatom rejtem / a csírázó magokba, kivirágoztatva / nemzetünket őrző anyanyelvem”. Hogy „megőrző anyanyelvünk / fénylőn fölragyogjon”. S „ebben az égő pirkadatban” érünk a kötet utolsó soráig, átjutva közben a mélységek s magasságok megannyi csapdáján, s megértve, hogy egyik sem rejt kevesebbet a másiknál a „hiúság vásárfiából”, már értjük a Hegyi beszéd első sorának paradoxonját is – mert nem igaz, hogy nincs annak első, eredendő, pontos üzenete. Nem igaz, hogy a lelki szegénység afféle együgyűséget fed; s más értetlen (félre)értelmezés is csak a Jézustól elfordulók süket füleire vall; az adventi áhítat megcsúfolóira. Baka Györgyi – ha lehet ezt mondani – pompás-poétikus értelmezéssel teszi egyértelművé az értetleneket zavarba hozó üzenetet: „Boldogok a Lélekért szegények!”
A tiszta forrásból merített poézist kínálja Baka Györgyi tizedik kötete. S talán az sem puszta véletlen, hogy épp ebben ér össze a költő szakralitást faggató életmű-keresztútja azzal a messziről érkező kérdéssel, amit a „kisemmizettek és meggyötörtek, / örökké fázók, éhesek, árvák, / melléjük állva, testvérként ölelve” őket tett föl, vésett az emberkor örök emlékezetébe: „Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi történik a szárazzal?”
Baka Györgyi: Átmozduló léthatárok, Versek, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. decemberi számában)
Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.