Hogya György, az esszé optikusa
A civilizált ember állandó értékválság és értékváltság dilemmájában él. Hogy hová tesszük azt a határvonalat, amikor ez kritikussá vált, nehezen eldönthető; erre itt – Hogya György munkájáról szólva – kísérletet sem teszek. Kellene és lehetne, rövid esszéit olvasva majd mindegyik erre utaló „felhívás keringőre”, de hát e helyt csak röviden szólhatok. Tény: a civilizációk eltérő kulturális mezsgyéinek ütközései kiváltották az egyes emberek és a népcsoportok értékválságát (különösen, ha szokásrendjüknél praktikusabbnak tűntek az újabb ismeretek), hogy a következő időterminusokban, a szokásrend felborulásával együtt járó belső kistársadalmi konfrontációk kiváltsák az értékváltságot – annak minden negatív hatásával együtt. Átszáguldva mindezen elérkezünk szemlélődésünk során a tömegember szocializációs fokozataihoz, s a tömegek lázadásához. Nos, Hogya mintha innen szemlélné az érték-decentralizációk nem ritkán identitásváltással járó következményeit.
A véletlen úgy hozta, hogy kis táblagépemen egymáshoz közel került Adorno (Kulturindustrie) és Hogya. Az előbbit talán nem kell ajánlanom, gondolatainak és következtetéseinek ismerete kötelező jelleggel bír; de közbülső mottóként megidézem egyik tézisét: „A kultúripar minden egyes megnyilvánulása elkerülhetetlenül olyanként reprodukálja az embereket, amilyenné az egész tette őket.” Belső mottó, ismétlem, azt sem tagadva, hogy a kontextusból kissé elmozdítva emeltem ide a mondatot, de csupán annyira, hogy az ember szemléletváltozásának teljes idő- és térbeliségére utaljak; s így tegyem hangsúlyosabbá Hogya munkáinak számunkra fontos kontextusait. Primer és szekunder értelmezéseket kínál; a kötet első két írása, noha konkrét hivatkozásokat vizsgálnak, nagyon precíz áthallásokat és napjainkra érvényes értelmezéseket kínálnak – mondjuk úgy, a belső hallás számára. S így tovább, majd minden írása továbbgondolásra késztet, ennek egyik relevanciája az olvasás értelmezési folyamata, amikor is tényszerűen vezeti el olvasóját a lényeghez: önmagunkban keressük a választ, s írnia is kell annak, aki elkötelezettje kíván lenni az irodalomnak. Liu-Hszie gondolatait ötvözi itt tovább, ildomos lenne az idézőjel, de magát a szellem kontextusát fontosabbnak látom – a tanítás továbbadása (itt Hogyától) lényegibb egy újabb posztamensnél.
Életünk, életmódunk és létmódosulásaink, életfölfogásaink változásának egyre erősebb sodrásában élünk. Ilyenkor kell kicsit megállnunk, megtorpanva körülpillantanunk, akár hátra is, de félelem nélkül (hiszen a sóbálvánnyá válás lehet a megjósolt félelem önbeteljesítő reakciója), és újra átgondolnunk, pontosítanunk: honnan jöttünk, mit akartunk, s hová tartunk-tartozunk? Művelődéstörténeti-szellemi-kulturális örökségünk olyan csomóira tapint rá a szerző, amelyekkel Gordiuszként bántunk, noha nem ártott volna alaposabban elbíbelődnünk azok kicsomózásával. Érdekes, izgalmas következtetéseket oszt meg velünk Hogya György, s még azt sem mondom, hogy ezek vitathatatlanok. Ellenkezőleg. Néhány fölvetés, különösen a kereszténység válságával, az újra-evangelizáció újabb elmaradásának végzetével szembenéző – kimondatlanul is leszámolva a teodícia lényegi lehetőségével – számomra például egy okos, konstruktív vita kiindulási pontját jelenti, amelyben én a lehetséges értelmet és nem a sok irányból érkező értelmezési kísérletet képviselném, ám ettől még inkább izgalmas számomra Hogya György munkája. Azt gondolom, önöknek is az lesz.
Hogya György: Félreértések és félremagyarázások, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.