Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik. Egy ideig még simítgattuk a sztaniolpapírba képzelt álomország-térképeket, de jöttek azokból is a tanítások: nincs olyan térkép, ami ne szakadna el, ha többen is simítgatják hol erre, hol arra. És az álmok országában is van nappal és van éjszaka; de ha mindkettőben aranylik az országalma, messze gurul, bizony, tőled annak gyümölcse; s minél boldogabbá tesz téged a vashatos öröme, annál értetlenebbül néznek majd rád. És lassan-lassan te is értetlenül nézed s hallgatod immár siheder megváltódat – csöndben kerülni kezded társaságát. Ha követed is még, immár csak messziről. Mégis, milyen követségbe jött ő? Balga gyermek maradt, lám; hiszi s bízza a csodát. Hogy az ember megváltásra várt és jóra született és nem téveszthető meg senki hamis próféta által és mindig és mindenkor jó – mert jónak lenni élet. Jónak lenni: létezés. Jónak lenni: mag hó alatt, rügyfakadás, szentivánéj, örök visszatérés. Jónak lenni: a létezés öröme, értelme, lehetősége. S minden csak ezután jön, ebből fakadhat föl bennünk: a szeretet, a bizalom, az értelem s az érzelem. S gurulnak az aranyfüstös szavak, felszínük megtapad kezünkön, ajkunkon, csillogással vonják be az időt, sercegő lampionfüzéreket hallgatunk s szavalunk, már minden nap ünnep, kiáltjuk, hiszen annak gondoljuk a napok szolgálatát, reggeltől estig, estéktől reggelekig, az év minden napján. Mert minden nap új küzdelem kezdetével virrad ránk, s minden küzdelem győzelmet hoz. Nem, nincs bukás. Észrevenni azt kinek lenne ideje ott, hol a cél a küzdés maga? S a jutalom a győzelem ígérete s az ígéret valóságába vetett hit maga a győzelem jutalma. Valami s valaki győzelme – s e győzelem alamizsnája lett hited jutalma. De mi történt közben? Nem kérdezed, hiszen észre sem veszed. Hiszen a küzdés körforgása nem állt meg – még csak meg sem torpant. Egyetlen út tűnik immár logikusnak: a bölcsőtől a kálváriáig tartó.
De ma még készülődünk. Jászolt építünk és reményt. Érkezik. S hisz bennünk, hiszi, hogy méltóak vagyunk rá, s készek vagyunk követni őt. A lelkünk készen áll, ha a testünk erőtlen is. Most még csak a miénk az. De tudjuk, hogy jónak lenni: létezés. Jónak lenni: mag hó alatt, rügyfakadás, szentivánéj, örök visszatérés. Akkor is, ha – karácsonyodik / csalárd fegyverszünetek / vérzik kertjeink.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.
Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.
Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.
Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól.
Valahol, valamelyik históriás fényképekkel teli dobozom alján leltem rá a jó múltkor arra a felvételre, amelyik a dunaszerdahelyi templom előtt készült az 1940-es évek egyik hóval elvarázsolt karácsonyán. A képen a templom előtt egy nem is túl szép, nem is túl díszes karácsonyfa körül álltak sokan, megörökíteni a szentmise utáni pillanatot. Hátlapjára egyszerű kézírással rótta rá valaki: „mindenki karácsonyfája”.
Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.
Megint itt a karácsony, s mi úgy teszünk, mintha nem gyötörne bennünket megint a pandémia, nem fenyegetnék az emberiséget klímakatasztrófák, háborúk, nem tudnánk a világ szegényebb régióiban dúló éhínségről, s mintha az ablakunk alatt nem az apokalipszis lovasai dobognának, hanem csak gyermekkorunk subás, csizmás betlehemesei vernék le csizmáikról a havat.
1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!
Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni.
Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, egy 250 éve született költő 225 éves vígjátéka ma is él. Játsszák is, igaz, kicsit átdolgozva. A Dorottya teljes címe még barokkos: Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben (1798), és a barokkra emlékeztet a ma már sokszor nehezen követhető klasszikus allúziók; görög és latin vonatkozások felsorakoztatása; de már elkezdődik a barokk trónfosztása, az antik mitológia földre szállása.