A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben. Ma már egy kicsit azok előtt is, hiszen emlékeinkben élnek a korábbi opusok, s az általuk teremtett várakozás – tudjuk, hogy az új vers egy újabb sétára hív ama bizonyos szint fölé. És most sem csalódunk: az Éjszaka a szaunában címen kapott új kötet profán játszadozásai és véresen komoly következtetései tovább építik s gyarapítják a Z. Németh-életmű korunk értékes kulturális örökségét. Korunkét, mely egyszer majd – pusztulásával, széthullásával, illúzióinak s érzelmeinek folyamatos kiüresedésével együtt – olyan gyönyörű leletet képez, mit számunkra jelentenek ma a földből kiforduló antik művészet szobortorzói; igen, ez a költészet olyan szép lesz és „olyan megrendítő, mint a világanyanyelv”, amelyen majd értelmezik sorait.
Így s ezzel kell kezdenünk rövid krónikánkat e kötetről, hiszen annak intertextuális építkezése mondhatni adja magát ehhez; arra predesztinálja olvasóit, hogy egyfajta palackposta-sorsot reméljen e verseknek; szóljanak majd úgy, valamikor, ahogyan ma szólnak hozzánk a krónikás énekek szerzői. A költő figyeli korát, hallgatja s dialógust kezd kor- és pályatársaival, de olykor ennek tudatosságát is átlépi a talán véletlen spontaneitás; s a költészetben meglehet ez a legnagyszerűbb dolgok egyike. Amikor a formajegyek alapján egymástól távol álló poézis gondolata, metaforája kapaszkodik össze, mondtam, talán véletlenül, s ez a pillanat a költészet hatalmát bizonyítja – hatalmát akár a teremtés fölött is, hiszen míg az a maga hat napja során létrehozta az időt s a holnapot, addig a költészet mindenkori létezése e létezés metaforáit s emlékezetét teremti meg. A tegnapokat teszi halhatatlanná. A létező legszebb módon, s ugyanakkor a nyelv lexebb eszközeit is (ha kell) mozgósítva. Mert hogyan írja le a szórvánnyá válás tragikumát Z. Németh? „Nézd az anyanyelv / Taigetoszáról / lehulló gyermeket. / Kitárt, piros szívéből / öröksége elszivárog. / Neki nincs többé mamája, / nem sír a vén cigány, / nincsenek velszi bárdok.” Olvassuk, s hirtelen fülünkbe mászik, e betűk mellé ég Domonkos István képalkotása a lenni kormányeltörésben végső fázisáról: „Négy nyelvet beszélő unokáimban Londonban él a nemzet!” Mondtam, véletlen ez az áthallás, de annyiban mindenképp említenünk kell: Z. Németh akkoriban született, amikor ez a Domonkos-vers, s immár fél évszázaddal később látja s észleli ugyanezen baljós jövőképet kora s annak nemzedékei előtt; úgy tűnik hát, hogy a végzet útjai korántsem kifürkészhetetlenek. Legfeljebb a halandó világ hunyorog vaksin; a költő mi mást tehetne – megteremti, mint írtuk, az emlékezést, a múltat, a teremtett világ teremtés előtti korából küld jeleket Istennek: „Az összes eddigi életed / ott van a kövek emlékezetében. / Napjaid vízsodorta, kisimult / arcú kavicsok. / Úgy ülnek ki sorban a fövenyre, / mint teremtett világ partjára / a születő csillagok. / A fényesekért Isten lehajol.”
Valahogy így summázhatnánk eme újabb Z. Némethversopust, de persze meg kell említenünk a közvetlen intertextualitás választását is; remek, ahogyan már-már kávéházi hangulatot hozva idézi meg pályatársai alakját, versvilágát kötetében a szerző. Ez a kávéház amúgy valahol az Isten háta mögött van, megteremteni is elfelejtette, ide tudnak még behúzódni a költők, hogy amolyan másnapos örömzenészként elmondják a világot egymásnak, úgy, mintha mindenkinek. Kulcsár Ferenc balladás krónikái, Tóth László filozofikus futamai, Bettes István rímbukfencei, Hizsnyai Zoltán groteszk-ironikus futamai simulnak össze Z. Németh parabolái által egyetemes versemlékké; s a további ciklusok immár közvetett módon kapcsolódnak ama sajátos költészethez, mely egyre inkább a posztapokaliptikus világ képeihez alkalmazkodik, azt tükrözi, mert az veszi körül, s az a jelene, valahogy úgy, ahogyan a földből manapság kiforduló antik kultúra szobortorzói jelenítik meg számunkra – a jövőt. Hogy van, ami elpusztíthatatlan. „nem szégyen hogy most belehalsz / magadba valahova nagyon mélyre / ahová az isten sem lát el szemüveg nélkül”
Z. Németh István: Éjszaka a szaunában (Új versek, 2018–2023) Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.
Századunk felpörgetett tempójában nem könnyű eldönteni, hogy egy-egy társadalmi esemény, történés már a „múlt”, vagy csupán a közelmúlt részeként említendő-e? A nyolcvanas évek végén Csehszlovákiában (is), a hosszú birodalmi alávetettség után, mintha hirtelen omoltak volna le az örök érvényűnek tekintett (és el is fogadott) „börtönfalak”.
Furfangos antológia, érzékletes címválasztás. A kötet kacskaringós történeteibe, szereplőibe és azoknak sorsába ugyanis egészen beleivódik az a mámoros lüktetés – andalító dinamizmus, amelyet a lapfödémen röviden csak delíriumként olvashatunk. S hogy miként is jelenik meg a delírium?
Van az a mese a zsiráfról meg a nyakáról… Gyerekkorom egyik kedvence, amikor a nyűgként megélt hosszú nyakát szeretné elcserélni a gazdája. A többi állat kapva kapna a lehetőségen, mivel az élet számos területén hasznát tudná venni, így viszont a zsiráf is megérti, micsoda kincs van a birtokában, és örömmel megtartja. Bevallom, egy kicsit ilyen zsiráfnyak volt számomra az idén a Desiré fesztivál.