Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.
A kötet első írása alatti évszám 1968, a kötetzáró 2018- ban datálódik, s jórészt így haladva ismerhetjük meg a szerző (általa is) eddig bevallottan „görcsös erőlködés”-ként kezelt prózakísérleteit, pedig „valamikor nagyon prózát akartam írni”, mondja. Ha mást akart, keresett, mint amit itt olvashatunk, akkor jól tette, hogy zárójelbe helyezte azokat, de még egyértelműbben fogalmazva: azt a prózát, ami itt nem lelhető föl, hiába kereste volna önmagában. Az én világomban a legszemélyesebb, legbensőbb próza is alárendelt saját történetének, ami mindenképp hat az íróra; de a Tóth-œuvre egyetlen részecskéje, mozaikja sem tud létrejönni önmaga nélkül. Az irodalom egyik bonmot-ja (már azzá vált) Rimbaud mondata: Én – az mindig valaki más; nos, Tóth László mintha kivétel lenne. Az ő szövegei az énjét kereső énből fakadnak föl, az én-ből születő világfölmérés, szellem és szerelem, haza és szeretet fogalomrendszerének kohéziójára törekszik; itt olvasható munkái sem kivételek: nem válhat prózává az, ami éppen lebontani igyekszik minden díszletet, elsöpörni terméketlen idősávokat; az okságig történő visszafejtés minden sora, kísérlet a tömeglét ellen. Mert „A szülőföld, akár a haza, bennünk van, bennünk képződik meg.”
De nincs „ugyanakkor”, sem egyéb, hasonló bornírt közhely bennem. Érdekes és érdemleges, fontos kísérletező szövegek gyűltek itt egybe; izgalmas az a műhelymunka, ahogyan a szerző eltávolodik attól, ami esetlegesen inspirálhatta (Lautréamonttól Salingerig kutakodhatnánk az alkalmi intertextualitások irányába), de a szövegek végül markánsan Tóth Lászlóévá válnak, mondhatni, mindenestül. Mert van egy azonosító jegyük: a megtalált hazátlanság. Amit szöveghűbben kellene írnom, hiszen ez az egyik textus címe: A megtalált hazátlanság. S erről szól (nem csak itt, de hát most erről beszélünk) Tóth minden szövege. Az én megkeresése, összefüggésbe helyezése, illesztése valahová, ami nem az elvárt helyen van, s végül annak elfogadása, a megtett út annak elfogadásáig, hogy nem ott van. Mert ott lenni lehetetlen, miképp itt lenni sem adatott. „Lehet, nem is csoda, ha magában a létezésben éreztem otthon magam? De ott is úgy, hogy egyúttal idegenül is? Ami sokáig el is vette a kedvem az unos-untalan szülőföldeléstől.”
Mondanám még, de a szerkesztő jogos szigora megszabta szöveghelyem. Ám futtában még utalnék az iménti sor játékos sziszegésére, igen, a szellem és a szerelem ars poeticájának kontextusba helyezésére. Így (is) tessenek olvasni e szövegeket! Tűnődésre késztethet mindenkit.
Tóth László: A világ közepe (Kísérlet és más), Gondolat Kiadó, Budapest, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
A 2022-es év végén jelent meg a Szélvész című antológia, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága jóvoltából. A kötet lényegében a már korábban, (pontosabban 2020-ban), megjelent Fiatal írók antológiájának folytatása, de teszi ezt úgy, hogy közben próbál új alapokra is helyezkedni. A kötet egyes szövegei az Írótársaság táborainak közvetett és közvetlen eredményei, erre utal az antológia borítóján olvasható megjegyzés: Grendel Lajos Mentorprogram könyvek 1. A Szlovákiai Magyar Írótársaság 2007-ben indított kezdeményezése az idén kapta meg ezt az elnevezést, emlékezve a
Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye 1998-ban jelent meg, s a mostani immár a harmadik kiadás. De – mint azt Jánosi Zoltán utószóként jegyzett elemzéséből megtudhatjuk – a szerzőt már jóval korábban megszólította a téma, s a bevezető fejezet 1972-ben az Élet és Irodalom hasábjain meg is jelent, ám a teljes mű – több szakaszban íródva – csak a rendszerváltás utáni években nyerte el végleges formáját.
Figyelmet és elismerést érdemlő pillanat az, amikor a tehetség és a kemény munka eredménye végre ünnepélyes formát ölt. A Csikófogat antológia kézzelfogható, értékes és különleges bizonyítéka ennek. Közel kétszáz fiatal jelentkezett az Orpheusz Kiadó és a Guttenberg Pál Népfőiskola által 2021-ben meghirdetett, Csikófogat elnevezésű tehetséggondozó programra, amelyet határon túli középiskolások számára hirdettek meg. Az ennek keretein belül megírt munkák közül csak a legjobbak kerülhettek nyomtatásba. Az antológia épp azt a friss tehetséget, új látásmódot képviseli, amit egy ilyen
Semmink sincs, csak a történetünk – olvashatjuk a kinyilatkoztatást Visky András Kitelepítés című új könyvében. Sokatmondó és megrázó ez a mondat. Gondoljunk bele: minden döntésünkkel, választásunkkal egy olyan történetet írunk, ami kizárólagos és lényegi tulajdonunk. Az élettörténetünk a legfőbb érték, amivel rendelkezhetünk. De hogy mit is jelent a teljes megfosztottság, mi ez a semmi, amire az idézet utal, akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a regény történelmi hátterét és látjuk a személyes sorsokat is.
A kétszáz éve született halhatatlan költőt, Petőfi Sándort az utóbbi két-három évtizedben gyakran idézik lelkesülten, miszerint ő is káromkodott a Mit nem beszél az a német című versében. A csúnya beszéd mai úttörői csupán az felejtik el hozzátenni, hogy az egész életműben ez az egy otrombaság található. Mert a költő akkor a német (Habsburg) aljasság hallatán rettentően begorombult.
Cserna-Szabó András regényében, a Zerkó – Attila törpéjében viszont alap a káromkodás, olybá tűnik, mintha az ezerhatszáz-ezerhétszáz évvel ezelőtt élt szereplők valamennyien egy pesti kocsmából jöttek volna ki éppen.
Mielőtt elolvasnánk Böszörményi Zoltán Regál című művét, amely idén második kiadásban jelent meg az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában (az első kiadást, amelyet az Ulpius-ház publikált, öt nyelvre fordították le, 2016-ban a Frankfurti Könyvvásárra jelent meg németül), érdemes megismerkednünk a szerző élettörténetével, amely ebben a műben a történet előzményeként szolgál.
Van az apró kis házikó, és van a Százszorszép Sziromrét. És van Mimi és Momi, akik az apró kis házikóban laknak, és lelkesen gondozzák a tulipánoskertjüket. És vannak még lepkék, egészen pontosan két lepke van, Lepike és Lopika, meg aztán van Augusztin, a pöttyök nélküli katicabogár. Ha mindez együtt van, akkor máris ezer és ezer dolog történhet meg, ezer és ezer kaland, hiszen lepkék, katicabogár, sziromrét, apró házikó és két kislány az éppen annyi, hogy abból bármi lehet, bármi, ami mese.
Aránylag sok dokumentumot tártak már fel a 20. század világtörténelme sötét foltjáról, a második világháborúról, és a háború után a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak pokoljárásáról. Aránylag sokat, de még mindig nem eleget. A Flórián László által összeállított „Izvinyite, agyin klop…” című (alcíme: Akik túlélték a gulág poklát) nemrég megjelent könyv is ezt a témát dolgozza fel.
A mindennapok élményei adják Kelemen Erzsébet új novelláskötetének alapanyagát. A megélt történetek, emlékképek nemegyszer bennünk rekednek – vagy perifériára kerülnek, elbomlanak –, ha nincs, ami felszínre hozza őket. Kelemen Erzsébet azonban együtt él ezekkel a történetekkel, s rendre adódnak olyan szituációk, amik arra ösztönözik, hogy elmondja, megossza, kibeszélje az őt feszítő gondolatokat. Írásaiban múlttöredékeket (személyes és családi emlékeket) és jelenkori eseményeket, érzeteket, jelenségeket emel irodalmi szintre – párhuzamot vonva a jelen és a múlt mozzanatai között.
Szókratész védőbeszédében hangzik el, hogy „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (XVIII.) A vizsgálódást mint kísérletet tételezhetjük. Ennek a lefolyása nehezen látható előre, és ugyanezt tarthatjuk annak végkifejletéről is. Az ember esetében viszont, aki születésétől életkísérleteket tesz, más megvilágításban úgymond halálgyakorlatokba kezd, a végkifejletet illetően semmilyen kétség nem merülhet fel. A lefolyás, vagyis az eljutás ama végső pontig annál inkább kiszámíthatatlan.