Tamási Orosz János: „…Magamról mindent megírtam már…”

2022. október 17., 09:59

Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.

A kötet első írása alatti évszám 1968, a kötetzáró 2018- ban datálódik, s jórészt így haladva ismerhetjük meg a szerző (általa is) eddig bevallottan „görcsös erőlködés”-ként kezelt prózakísérleteit, pedig „valamikor nagyon prózát akartam írni”, mondja. Ha mást akart, keresett, mint amit itt olvashatunk, akkor jól tette, hogy zárójelbe helyezte azokat, de még egyértelműbben fogalmazva: azt a prózát, ami itt nem lelhető föl, hiába kereste volna önmagában. Az én világomban a legszemélyesebb, legbensőbb próza is alárendelt saját történetének, ami mindenképp hat az íróra; de a Tóth-œuvre egyetlen részecskéje, mozaikja sem tud létrejönni önmaga nélkül. Az irodalom egyik bonmot-ja (már azzá vált) Rimbaud mondata: Én – az mindig valaki más; nos, Tóth László mintha kivétel lenne. Az ő szövegei az énjét kereső énből fakadnak föl, az én-ből születő világfölmérés, szellem és szerelem, haza és szeretet fogalomrendszerének kohéziójára törekszik; itt olvasható munkái sem kivételek: nem válhat prózává az, ami éppen lebontani igyekszik minden díszletet, elsöpörni terméketlen idősávokat; az okságig történő visszafejtés minden sora, kísérlet a tömeglét ellen. Mert „A szülőföld, akár a haza, bennünk van, bennünk képződik meg.”

De nincs „ugyanakkor”, sem egyéb, hasonló bornírt közhely bennem. Érdekes és érdemleges, fontos kísérletező szövegek gyűltek itt egybe; izgalmas az a műhelymunka, ahogyan a szerző eltávolodik attól, ami esetlegesen inspirálhatta (Lautréamonttól Salingerig kutakodhatnánk az alkalmi intertextualitások irányába), de a szövegek végül markánsan Tóth Lászlóévá válnak, mondhatni, mindenestül. Mert van egy azonosító jegyük: a megtalált hazátlanság. Amit szöveghűbben kellene írnom, hiszen ez az egyik textus címe: A megtalált hazátlanság. S erről szól (nem csak itt, de hát most erről beszélünk) Tóth minden szövege. Az én megkeresése, összefüggésbe helyezése, illesztése valahová, ami nem az elvárt helyen van, s végül annak elfogadása, a megtett út annak elfogadásáig, hogy nem ott van. Mert ott lenni lehetetlen, miképp itt lenni sem adatott. „Lehet, nem is csoda, ha magában a létezésben éreztem otthon magam? De ott is úgy, hogy egyúttal idegenül is? Ami sokáig el is vette a kedvem az unos-untalan szülőföldeléstől.”

Mondanám még, de a szerkesztő jogos szigora megszabta szöveghelyem. Ám futtában még utalnék az iménti sor játékos sziszegésére, igen, a szellem és a szerelem ars poeticájának kontextusba helyezésére. Így (is) tessenek olvasni e szövegeket! Tűnődésre késztethet mindenkit.

Tóth László: A világ közepe (Kísérlet és más), Gondolat Kiadó, Budapest, 2022

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)