Sziszifuszi munkának tűnik Tóth László vállalkozása. Pár éve elkezdte fölleltározni, számadó-kötetekbe gyűjteni életműve eddig jobban s általa kevésbé preferált szeleteit; s most, a fülszöveg szerint, „prózai-drámai” írásait szerkesztette egybe. Jól tette. Hanem, s lehet ez az én vétkem, de árgus kereséssel sem leltem ama prózára, ami határozottan elválasztható lenne lírikus alkatától, a gondolatszőttesekből álló szó- s szövegkárpittól. Attól, ami – ő.
A kötet első írása alatti évszám 1968, a kötetzáró 2018- ban datálódik, s jórészt így haladva ismerhetjük meg a szerző (általa is) eddig bevallottan „görcsös erőlködés”-ként kezelt prózakísérleteit, pedig „valamikor nagyon prózát akartam írni”, mondja. Ha mást akart, keresett, mint amit itt olvashatunk, akkor jól tette, hogy zárójelbe helyezte azokat, de még egyértelműbben fogalmazva: azt a prózát, ami itt nem lelhető föl, hiába kereste volna önmagában. Az én világomban a legszemélyesebb, legbensőbb próza is alárendelt saját történetének, ami mindenképp hat az íróra; de a Tóth-œuvre egyetlen részecskéje, mozaikja sem tud létrejönni önmaga nélkül. Az irodalom egyik bonmot-ja (már azzá vált) Rimbaud mondata: Én – az mindig valaki más; nos, Tóth László mintha kivétel lenne. Az ő szövegei az énjét kereső énből fakadnak föl, az én-ből születő világfölmérés, szellem és szerelem, haza és szeretet fogalomrendszerének kohéziójára törekszik; itt olvasható munkái sem kivételek: nem válhat prózává az, ami éppen lebontani igyekszik minden díszletet, elsöpörni terméketlen idősávokat; az okságig történő visszafejtés minden sora, kísérlet a tömeglét ellen. Mert „A szülőföld, akár a haza, bennünk van, bennünk képződik meg.”
De nincs „ugyanakkor”, sem egyéb, hasonló bornírt közhely bennem. Érdekes és érdemleges, fontos kísérletező szövegek gyűltek itt egybe; izgalmas az a műhelymunka, ahogyan a szerző eltávolodik attól, ami esetlegesen inspirálhatta (Lautréamonttól Salingerig kutakodhatnánk az alkalmi intertextualitások irányába), de a szövegek végül markánsan Tóth Lászlóévá válnak, mondhatni, mindenestül. Mert van egy azonosító jegyük: a megtalált hazátlanság. Amit szöveghűbben kellene írnom, hiszen ez az egyik textus címe: A megtalált hazátlanság. S erről szól (nem csak itt, de hát most erről beszélünk) Tóth minden szövege. Az én megkeresése, összefüggésbe helyezése, illesztése valahová, ami nem az elvárt helyen van, s végül annak elfogadása, a megtett út annak elfogadásáig, hogy nem ott van. Mert ott lenni lehetetlen, miképp itt lenni sem adatott. „Lehet, nem is csoda, ha magában a létezésben éreztem otthon magam? De ott is úgy, hogy egyúttal idegenül is? Ami sokáig el is vette a kedvem az unos-untalan szülőföldeléstől.”
Mondanám még, de a szerkesztő jogos szigora megszabta szöveghelyem. Ám futtában még utalnék az iménti sor játékos sziszegésére, igen, a szellem és a szerelem ars poeticájának kontextusba helyezésére. Így (is) tessenek olvasni e szövegeket! Tűnődésre késztethet mindenkit.
Tóth László: A világ közepe (Kísérlet és más), Gondolat Kiadó, Budapest, 2022
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.