Tamási Orosz János: Illyés 120

Napok óta próbálom képzeletem elé idézni plakátbetűkkel a mindenütt láthatóvá tett, felhívó feliratot, valahogy így: ILLYÉS 120. De nem igazán sikerül. A képet, minél – minél? – jobban vetítem szemhéjam belső oldalára, annál erősebben mosódik a szürkület plakátmagányába. S már közelednek, ismét, az abban ázó éjjelek, erről hoz hírt az „…esővert földek ugar-szaga, avar s a rajta csörtető vad bűze…”

Tűnődöm a képen, s már megint az ismerős bosszúságot érzem, a türelmetlenséget, a piciny haragot: hol vagy, Gyula bácsi, miért hallgatsz? Haragról beszéltem, igen, mert fiatalon, nagyképűen szólva amolyan „pályakezdő” éveimben, s később is, ha szóba került, mindig ingerültséget éreztem iránta. A türelmetlenség által táplált haragot. Legyen észak-fok, idegenség, vagy legyen sarkcsillag, legyen ő maga a cél, de olyan, amelybe nem férkőzhet be egyetlen fölösleges betű sem… Ám ez csak ingerültségem egyik oka volt. A másik: olvastam én őt, meglehetős és kellő szorgalommal, ehhez képest elkésve, egy bennem már majdnem készre formált Ilylyés-arckép mögül kézbe véve mélyedtem el a Külön világban (1939) és a Szembenézve (1947) verseiben. És nem az akkori évek összegyűjtött verseit böngészve, hanem az egyes említett kötetek foglalatába merülve. Beszippantottak.

Ez a két kötet két szinte különálló – bár egymással szoros szimbiózisban álló - univerzum az Illyés-életműben, legalábbis számomra; két olyan mérföldkő, amely a teljességet nem csupán meghatározza, de szinte magába foglalja. A szerelmi líra annyira mély, intenzív megélése és átadása, hogy ahhoz fogható igazi, valódi érzelmi ezotériát csak azon költők műveiben találunk, akiknél már-már értelmetlen objektív mérlegelést, esztétikai fogalmak patikamérlege szerinti súlyozást, kritikai definíciókat keresgélnünk; ez olyan költészet, ami csak egyféleképpen hasonlítható az időjárás-jelentésekhez: ha jön a forgószél, vagy elugrasz, vagy hagyod, hogy fölragadjon s átéled annak elragadtatását. S a Szembenézve versei: a legteljesebb önkifejezése a haza, a nemzet, a felelősség, a sors megértésének és pozitív – a hasznos tettek: mérce és mérték – elfogadásának, a személy konstruktív cselekvésének határaival is számoló személyes lét- és életcél-eszszencia; az út és erény könyvének illyési meghatározása. Születtek korábban s majd születnek később is ebben az életműben kiemelkedő hegycsúcsok, de a hegyvonulat maga itt forr össze nemzettel s törvénnyel. Kimondatik: ahol s amikor a „rögeszme gerjedelme gyúlt” s lobbant a nemzet megmaradása fölé, ott s akkor „e menetből így álltam félre én / balkaromban kisdeddel, akkorával, / mint félkarom s jobbfelem anyjával / s gúnnyal s keservvel szám két szögletén.”

Csak későn, személyes életemre vetítve nagyon későn értettem meg Illyést és az illyési tartás rejtett, titkos üzenetét. S talán a legfontosabbat, azt, hogy, ahogyan az övé, úgy egyetlen ember élete sem arról szól: megszületik, megtanulja fölismerni a gonoszt, és legyőzi azt. Sokunk élete arra sem elég, hogy megértse s követni tudja – helyesen – a mesterek fölemelt mutatóujjának jelentését s irányát. Mondom, mindezt elmulasztottam, de halála hírének óráiban valamit talán megértettem. Emlékszem jól arra az áprilisi napra; a hír hallatán a földre hasalva írtam meg gyászomat s még Katának is beolvastam a telefonba, ellentmondást nem tűrően rendelve őt ki a tanteremből, ahol épp órát tartott. Szegény, szinte futott, mert azt hitte, alig egyéves kislányunkkal van baj. Pedig én csak egy verset akartam fölolvasni neki…

„feje alatt faforgács izzik / és teste körül is a deszkák / lassú égése lassú lobogás / százezer év és szénné rendeződnek / a koporsómolekulák / de konok koponyája még ép lesz / igen! az Övé még ép! / Törvénye kifog minden más Törvényen / mert hiszi Önmaga igazát // s ha akkor majd e koponyát / valaki felemeli s csak úgy játékból / csak úgy kíváncsiságból / csontjaira gyurmaizmokat / gyurmahúst / tapaszt / s az üres kráterekbe / üvegszemet helyez / az elkészült mű fog-e szólni / Róla? / / e szoborarc beszél-e majd / mézigazságról és korbácsigazságról / puszták népéről / európai hazákról // e szoborarc beszél-e majd / olyan úri játékokról / amelyekben a becsület és a hűség is / zsetonokra váltatott // százezer év! / ismerszik-e még akkor is / az ilyen játék / s lesz-e még ki átlátja mind / a kusza szabályt? / hogy vesztes akkor is lehetsz / ha tiszta szívvel hiszed / Önmagad igazát / s ha győztél / úgy e győzelem mér majd / vereséget rád / s talán épp azok előtt / kikért győzni akartál…” ILLYÉS 120. Nem. Nem látom a figyelmeztetést. Nem látom a plakátbetűket. Pedig hozza a hírt az „…esővert földek ugar-szaga, avar s a rajta csörtető vad bűze…”

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)