Napok óta próbálom képzeletem elé idézni plakátbetűkkel a mindenütt láthatóvá tett, felhívó feliratot, valahogy így: ILLYÉS 120. De nem igazán sikerül. A képet, minél – minél? – jobban vetítem szemhéjam belső oldalára, annál erősebben mosódik a szürkület plakátmagányába. S már közelednek, ismét, az abban ázó éjjelek, erről hoz hírt az „…esővert földek ugar-szaga, avar s a rajta csörtető vad bűze…”
Tűnődöm a képen, s már megint az ismerős bosszúságot érzem, a türelmetlenséget, a piciny haragot: hol vagy, Gyula bácsi, miért hallgatsz? Haragról beszéltem, igen, mert fiatalon, nagyképűen szólva amolyan „pályakezdő” éveimben, s később is, ha szóba került, mindig ingerültséget éreztem iránta. A türelmetlenség által táplált haragot. Legyen észak-fok, idegenség, vagy legyen sarkcsillag, legyen ő maga a cél, de olyan, amelybe nem férkőzhet be egyetlen fölösleges betű sem… Ám ez csak ingerültségem egyik oka volt. A másik: olvastam én őt, meglehetős és kellő szorgalommal, ehhez képest elkésve, egy bennem már majdnem készre formált Ilylyés-arckép mögül kézbe véve mélyedtem el a Külön világban (1939) és a Szembenézve (1947) verseiben. És nem az akkori évek összegyűjtött verseit böngészve, hanem az egyes említett kötetek foglalatába merülve. Beszippantottak.
Ez a két kötet két szinte különálló – bár egymással szoros szimbiózisban álló - univerzum az Illyés-életműben, legalábbis számomra; két olyan mérföldkő, amely a teljességet nem csupán meghatározza, de szinte magába foglalja. A szerelmi líra annyira mély, intenzív megélése és átadása, hogy ahhoz fogható igazi, valódi érzelmi ezotériát csak azon költők műveiben találunk, akiknél már-már értelmetlen objektív mérlegelést, esztétikai fogalmak patikamérlege szerinti súlyozást, kritikai definíciókat keresgélnünk; ez olyan költészet, ami csak egyféleképpen hasonlítható az időjárás-jelentésekhez: ha jön a forgószél, vagy elugrasz, vagy hagyod, hogy fölragadjon s átéled annak elragadtatását. S a Szembenézve versei: a legteljesebb önkifejezése a haza, a nemzet, a felelősség, a sors megértésének és pozitív – a hasznos tettek: mérce és mérték – elfogadásának, a személy konstruktív cselekvésének határaival is számoló személyes lét- és életcél-eszszencia; az út és erény könyvének illyési meghatározása. Születtek korábban s majd születnek később is ebben az életműben kiemelkedő hegycsúcsok, de a hegyvonulat maga itt forr össze nemzettel s törvénnyel. Kimondatik: ahol s amikor a „rögeszme gerjedelme gyúlt” s lobbant a nemzet megmaradása fölé, ott s akkor „e menetből így álltam félre én / balkaromban kisdeddel, akkorával, / mint félkarom s jobbfelem anyjával / s gúnnyal s keservvel szám két szögletén.”
Csak későn, személyes életemre vetítve nagyon későn értettem meg Illyést és az illyési tartás rejtett, titkos üzenetét. S talán a legfontosabbat, azt, hogy, ahogyan az övé, úgy egyetlen ember élete sem arról szól: megszületik, megtanulja fölismerni a gonoszt, és legyőzi azt. Sokunk élete arra sem elég, hogy megértse s követni tudja – helyesen – a mesterek fölemelt mutatóujjának jelentését s irányát. Mondom, mindezt elmulasztottam, de halála hírének óráiban valamit talán megértettem. Emlékszem jól arra az áprilisi napra; a hír hallatán a földre hasalva írtam meg gyászomat s még Katának is beolvastam a telefonba, ellentmondást nem tűrően rendelve őt ki a tanteremből, ahol épp órát tartott. Szegény, szinte futott, mert azt hitte, alig egyéves kislányunkkal van baj. Pedig én csak egy verset akartam fölolvasni neki…
„feje alatt faforgács izzik / és teste körül is a deszkák / lassú égése lassú lobogás / százezer év és szénné rendeződnek / a koporsómolekulák / de konok koponyája még ép lesz / igen! az Övé még ép! / Törvénye kifog minden más Törvényen / mert hiszi Önmaga igazát // s ha akkor majd e koponyát / valaki felemeli s csak úgy játékból / csak úgy kíváncsiságból / csontjaira gyurmaizmokat / gyurmahúst / tapaszt / s az üres kráterekbe / üvegszemet helyez / az elkészült mű fog-e szólni / Róla? / / e szoborarc beszél-e majd / mézigazságról és korbácsigazságról / puszták népéről / európai hazákról // e szoborarc beszél-e majd / olyan úri játékokról / amelyekben a becsület és a hűség is / zsetonokra váltatott // százezer év! / ismerszik-e még akkor is / az ilyen játék / s lesz-e még ki átlátja mind / a kusza szabályt? / hogy vesztes akkor is lehetsz / ha tiszta szívvel hiszed / Önmagad igazát / s ha győztél / úgy e győzelem mér majd / vereséget rád / s talán épp azok előtt / kikért győzni akartál…” ILLYÉS 120. Nem. Nem látom a figyelmeztetést. Nem látom a plakátbetűket. Pedig hozza a hírt az „…esővert földek ugar-szaga, avar s a rajta csörtető vad bűze…”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
A felvidéki Előretolt Helyőrség szerkesztősége a lapkészítés mellett további tevékenységeket is megvalósított. A múlt hónapban fejeződött be irodalmi mellékletünk, az EHF szakmai projektje, amely 2022 márciusától 2023 februárjáig tartott és két részből állt. Az egyikben a mellékletünk hasábjain megjelent irodalmi művek szerzői felolvasására, a másikban pedig az EH magyar tannyelvű középiskolákon történő lapbemutatóira került sor. A programot a Magyar Kultúráért Alapítvány és a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatta.