Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya. Németh Ferenc művelődéstörténészünk fedezte föl, s le is fordította (megjelenése után 111 évvel) szerb nyelvre az eredeti magyar nyelvű szöveget. S most párhuzamosan olvasható a szöveg mindkét nyelven.
A szerzőről tudni kell – olvashatjuk a fordító utószavában –, hogy Újvidéken született, ismert ügyvédi családban, itt végzett a leányiskolában, majd gimnáziumi tanulmányai után Budapesten 1911-ben diplomázott az ottani Filozófiai Fakultás idegen nyelvek és szlavisztikai tanszékén. Egy évre rá pedig ugyanott sikeresen megvédte doktori értekezését is a Petőfiről szóló, mintegy ötvenoldalas szakdolgozatával. Ma már tudjuk, hogy Vladislava Polit volt az első szerb nemzetiségű nő, aki Pesten doktori titulust szerzett.
A tanulmány előszavában Polit leszögezi, disszertációja azért született, hogy „néhány szóban előadjam, milyen jól értettük őt mi szerbek”. S valóban, a disszertáció számba veszi először is az addig ismert Petőfi-versek szerb fordításait. A némi pátosszal írt dolgozat vezérelve: „Mi szerbek pedig, a kik itt vele éltünk, nem csak értettük, hanem ő a mi érzelmeinknek is tolmácsa volt. Vele osztozkodunk érzelmeinkben, reánk is ő nagy hatással volt.” Majd bizonyítja, hogy elsősorban Jovan Jovanović Zmaj fordításai révén több Petőfi-vers mintegy a szerb folklórkincs elemévé is vált, hiszen a Falu végén kurta kocsma vagy A hold elégiája az egyik legnépszerűbb, tamburazenekar által is kísért szerb „népdal” lett. Kiváló fordításban közölte Zmaj az olyan népi eposzszerűvé vált költeményeket, mint például Az őrült, arról nem is szólva, hogy már 1860-ban fordításban közölte Petőfi János vitézét, amelyről a disszertáció szerzője megjegyzi: „…mégpedig oly klasszikusan, hogy mi szerbek egészen világosan látjuk ama bojtárunkat…” A Zmaj-műfordítások közül kiemeli többek közül még a Mi a szerelem, a Katonaélet, a Három fiú, A csárda romjai, A rab oroszlán, a Sári néni… címűeket. Megállapítva, miszerint Zmaj mintegy harminc Petőfi-fordításával ráérzett népeink azonos lelki és szellemi rezdüléseire. Zmaj mellett és után Petőfit még sokan fordították: Dimitrije Popović, Aleksandar Marić, dr. Milan Popović (Jakša fedőnév alatt), majd Đorđe Strajić, Jovan Živojinović, Ivan Ćirić, s közölték is átköltéseiket a Matica évkönyveiben ugyanúgy, mint az akkori folyóiratokban: a Delo, a Stražilovo, a Javor, a Brankovo kolo vagy a Ženskom svetu című antológiában.
S ezek után mintegy konklúzióként állapítja meg, hogy valójában Blagoje Brančić (1860–1915) volt az, aki megteremtette a Petőfi-kultuszt a szerbség körében, nemcsak azzal, hogy lefordította mintegy háromszáz versét, hanem azzal is, hogy „…fordításaiban rendszert is követett, azaz rajta volt, hogy minden műfajból adjon ízelítőt. Ő adta ki a fordításait külön könyvben, a Magyar virágos kertből című antológiában (megjelent 1906-ban) negyvenhárom költeményt közölt Petőfitől”. Blagoje Brančić a latin–görög és a magyar nyelv tanára az újvidéki szerb gimnáziumban. Költő és műfordító volt, aki Berzsenyit, Kisfaludyt, Aranyt, Vörösmartyt és Gyulait is fordított, a németek közül pedig legismertebbek Goethe-, Schiller- és Heine-fordításai.
A könyv kapcsán jegyezzük meg, hogy Németh Ferenc azonfelül, hogy híven lefordította ezt az archaikusabb magyar nyelven írt tanulmányt szerb nyelvre, komoly biobibliográfiai jegyzetanyagot is fűzött hozzá, hiszen a szerb olvasók között nemcsak a magyar, hanem immár az előforduló szerb nevek sem annyira ismertek, hogy ne kellene eligazító jegyzetet is fűzni hozzájuk. Mindez csak növeli a most megjelent kétnyelvű kiadvány irodalom- és művelődéstörténeti jelentőségét.
Vladislava Polit: Petőfi a szerbeknél – Петефи код Срба. Матица српска, VM4K, Szekeres László Alapítvány, Újvidék–Szabadka, 2023
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
A vers meglehet valóban olyan, mint Isten lélegzetvétele. Annak ritmusa, s az a néhol felgyorsuló zihálás, mely a teremtés fázisainak lexebb pillanatait kíséri. Nem sajtóhiba, s nem is én vétettem el a szót – tudatos szándék volt ez. Mert a vers, bár teremtés, nem olyan, mint Istené. A vers egyszerre magasztos és profán, emelkedett és földhöz tapadt. A vers a lélek létezése és a létezés lelke – kettőjük szignifikáns rögvalósága. A kettő közötti láthatatlan, de érzékelhető tér metavers-valósága. Valahogy ezt érezzük, remélem, többen is, Z. Németh István minden egyes verseskötetének olvasása közben.
Az Égig érő történet a szerző tizenegyedik regénye, s miután 2019-ben elnyerte a legjobb regényért járó Pulitzer-díjat, 2020-ban magyar fordításban is megjelent. A hazai fogadtatás sikerét az is bizonyítja, hogy 2023-ban napvilágot látott a regény második magyar nyelvű kiadása ugyanannak a kiadónak a gondozásában.
Izlandon egy földrengés következtében kiapadó tóban egy csontvázra bukkannak, a koponyáján éktelenkedő lyuk, valamint a lábához kötözött szovjet gyártmányú lehallgatókészülék alapján gyilkosságra, kémkedésre gyanakodnak. Ezt követően kap az olvasó egy ifjúsági marxista előképzést, ami valójában meglepő, és értelmét sem látni, pedig van jelentősége a történet szemszögéből, sőt ez maga a történet. Az első húsz oldalon annyi az esemény, hogy szinte követhetetlenné válik az elbeszélés.
A kortárs színházi megnyilvánulások felé való állandó orientáció, a hangsúlyt a posztdramatikus költői hangnemre helyezve, jelentősen eltér az esztétikai forma függetlenségének eleve tagadó programjától. Ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy a Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivál a saját helyszínén messze túlmutató kulturális elismerésben részesül.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Új könyve, az Időutazás, igazán jellemző Tóth Lászlóra. Lehet, hogy nem hangzik túl jól, ha azt mondjuk, alkalmi írások gyűjteménye – de olyan remekművek, mint a Gondolatok a könyvtárban vagy a Nemzeti dal kifejezetten alkalmakhoz kötődtek. Igaz, egy költőnek-írónak kapóra jöhet bármilyen alkalom, hogy maradandó gondolatokat hívjon elő. Ettől fontosak Tóth Lászlónak az alkalmi kisprózái is: könyvismertetések, kiállítási megnyitók, évfordulós és más emlékezések.
A Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban című könyvében szereplő bölcsességek szinte minden nehézségünkre gyógyírként szolgálhatnak. Hogyan történhetett meg, hogy nem hallottam korábban a műről? – merül fel bennem a kérdés a memoár elolvasása után. Az alkotás az emberi gonoszság egyik legtragikusabb történelmi példáját dolgozza fel, mégis joggal lehet az élet himnuszának nevezni.
A Cser kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kötet, a Bestiarium Hungaricum egyedülálló módon igyekszik bemutatni a magyar népi kultúrát és hagyományokat, annak legjellemzőbb szegmenseit. Magyar Zoltán néprajzkutató kultúrtörténeti leírásai képezik a szövegkorpuszt, amelyet Németh Gyula rémálmokat idéző, varázslatos színes grafikái és P. Szathmáry István egyedi, fekete-fehér linómetszetei gazdagítanak, ezáltal megalkotva a szöveg és a kép tökéletes szimbiózisát, amely komoly esztétikai értéket ad a könyvnek.
Századunk felpörgetett tempójában nem könnyű eldönteni, hogy egy-egy társadalmi esemény, történés már a „múlt”, vagy csupán a közelmúlt részeként említendő-e? A nyolcvanas évek végén Csehszlovákiában (is), a hosszú birodalmi alávetettség után, mintha hirtelen omoltak volna le az örök érvényűnek tekintett (és el is fogadott) „börtönfalak”.
Furfangos antológia, érzékletes címválasztás. A kötet kacskaringós történeteibe, szereplőibe és azoknak sorsába ugyanis egészen beleivódik az a mámoros lüktetés – andalító dinamizmus, amelyet a lapfödémen röviden csak delíriumként olvashatunk. S hogy miként is jelenik meg a delírium?