Gál Éva: Gondolatok a Grendel-elbeszélések felett

Grendel Lajosról azt gondoltam, hogy megtestesíti a megvesszőzött kisebbségi/nemzetiségi írót. Azaz nem felvidéki magyar íróként jellemezzük, így egybe, vesszők nélkül, hanem magyar, író, nemzetiségi. Így, vesszőkkel, felsorolva a jellemzőit. Egyformán elismerte és ismerte a többségi, esetünkben a szlovák kulturális közösség, ahogy az anyaországi, a magyarországi kánon is magáénak tartja. Olyannyira, hogy a gimnáziumok számára készült irdalom tankönyvekben a határon túli magyar irodalmat tárgyaló fejezetben a szlovákiai magyar prózát ő képviseli.

Napjainkban ez egy sordöntő kérdés. Régóta beszélnek arról, hogy nincs különböző, határon túli, szórvány és emigráns magyar irodalom, csak magyar irodalom van. A magyar nyelven alkotott irodalmi művek sora. A származás, a születési ország pusztán a véletlen műve, nem befolyásolója, nem kategória alkotója az irodalmi alkotásoknak. Nehéz kérdés. Kortársaink egyes képviselői a trianoni határ megrajzolása előtti vonzáskörzeteket újítják fel. Nem Pozsony, Kassa a meghatározó kulturális gócpont, hanem ahogy a történelem ezer éve alatt mifelénk az elszakítás előtti időben mindig is volt: Budapest.

Grendel novelláit olvasva kettős érzés bujkál bennem. Történetei bárhol, bárkivel megeshetnek, mégis, a szereplők sorsa jellegzetesen közép-kelet-európai. A totális kommunista diktatúra idején tönkretett, tönkrement sorsok, az abszurd élethelyzetek, a történelem sodrában megkapaszkodni próbáló kisemberek válságai – mind-mind a miénk. Más gyökerekkel nem lehetne ezeket a novellákat, elbeszéléseket megírni. Grendel írásai mélyen gyökereznek a kisebbségi/nemzetiségi sorsban. A városi ember életvívódásairól olvasunk, ahol jellemzően több kultúra keveredik: szlovák, magyar, német, zsidó, cigány, gazdag, szegény, lecsúszott, elzüllött, telepes. Ez a miliő adhat hátteret a kultúrák közti átjárásra. A kisebbségi lét abszurd időpillanatait ragadják meg a novellák: nyilasból lett szlovák besúgó, a megélhetéséért küzdő magyar ember a szlovák nemzeti nacionalista párt plakátjait ragasztó háttéremberévé válik. Ugyanakkor általános érvényű, mondhatni örökérvényű kérdéseket is firtatnak filozofikus, esszé jellegű novellái. Mi mozgatja a világot: szabadság, igazság, hazugság? Hogyan lehet megteremteni egy író legendáját, kell-e ilyen történeteket írni a folytonosság ígéretében? Izgalmas az alkotás folyamatának kommentálása, önreflexiója. A szereplők önálló akaratának megjelenése, függetlenül a Szerzőtől, aki már nem tehet semmit szereplői sorsának irányításában, mert makacsok, önfejűek. Megannyi fontos kérdés, különleges, egyedi hangszerelésben, ugyanis ezek a történetek is valahogy a mi sajátos helyzetünkből bújnak elő.

A novellák elbeszélő módja közvetlen, gyakran a narrátor maga is a történet szereplője, ezzel mintegy hitelesíti a történetek „valódiságát”. Az írásokat folyamatosan olvasva már nincs kétségünk, hogy a megismert történetek „igaziak”, bár titokban reménykedünk, hogy valójában „vegytiszta” fikciót olvasunk. Aztán egy-egy novella befejeztével, ahogy bennünk rezonál, rá kell döbbennünk, hogy nem is oly régi, még talán magunkban sem elrendezett, feldolgozott múltunk egy-egy pillanatát rögzítette az elbeszélő. És azonnal gondolatkavalkád indul el a fejünkben. Hogy is volt ez? Aki megélte a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes éveit, a bársonyos forradalmat, a diktatúrából való felszabaduláson érzett mámor utáni kiábrándulás éveit, az országszakadást, az ezredfordulót azért, aki azóta született, azért teszi/teheti fel a kérdést.

A novellák elbeszélője a közvetlenség mellett humort is gyakran alkalmaz. Finom iróniát és maró gúnyt egyaránt. Ez a módszer számomra mindig kedves. Úgy érzem, össze tudok kacsintani az íróval, az alkotás része lehetek olvasás közben. Különleges befogadói élményt nyújt a kiélezett helyzetekbe, jelenetekbe csempészett humor. Intimitást kölcsönöz olvasáskor, hiszen csak én és a narrátor vagyunk jelen, ez cinkostárssá tesz minket. Titokban leleplezhetjük az elbeszélések rejtett világát. Egyfajta játék, bújócska a szöveggel/szövegben.

Tóth László a rá jellemző precizitással rendezte, válogatta Grendel Lajos novelláit. A válogatást utószóval is ellátta, ahol kijelöli a Grendel-recepció feladatait is. Fontos, hogy a már lezárult életműveket tanulmányozzuk, irodalmunk értékeit feltárjuk, megmutassuk, saját nagy történetünk, narratívánk folytathatósága érdekében. A mi feladatunk Grendellel szólva: „(…) az út, amely valahol véget ér, folytatható legyen egy másik kor másik írója számára. Csak így tágíthatók ki a végesség határai, s győzhető le az idő, amely könyörtelenül elbánik mindennel, ami kilép a létezés előtti homályból, és megmutatja magát, hogy cserében lemondjon a tökélyről, amilyen a nemlétben volt.”

Grendel Lajos: Összegyűjtött elbeszélések, MMA, Bp.,
2023., szerk.: Tóth László

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)