2023. november 30., 08:51
Szőcs Miklós TUI: Élők könyve 3.
Széljegyzet Gróh Gáspár hetven évéhez és legújabb kötetéhez
Megvallom, meglepetésként ért, amikor a budapesti Nap Kiadó részéről Sebestyén Ilona felkért: Kodolányi Gyula, Kulin Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Szörényi László és Pécsi Györgyi mellett legyek Gróh Gáspár irodalomtörténész, kritikus és szerkesztő barátunk október eleji, könyvfesztiváli – születésnapi – könyvbemutatójának egyik „meglepetésvendége”.
A következő meglepetésem az volt, amikor kiderült: az idén már ő is hetvenéves lett (még augusztusban, ám a napján el is siklottam fölötte), s belépett egyre népesebb hetvenkedő társaságunkba. Hitetlenkedem még most is: hogy lehet az, hogy ő is ennyi, s nem még mindig annyi, mint amikor vagy negyven éve megismertem őt. Hisz, emlékezetem szerint, azóta sem változott szemernyit sem, sőt, talán még fiatalabb (fiatalosabb) is, mint volt valaha (is).
Bevallom azonban, mégis örülök a dolgok ilyetén alakulásának, mert így legalább elmondhatom: vele lett/lehetett – barátságával s az enyéimnél feltétlenül okosabb írásaival, könyveivel, olykor fanyalgó-ironizáló okfejtéseivel, csípős megjegyzéseivel, halálos-komolyan veendő zsörtölődéseivel, higgadt, értékkereső és értékelemző szövegértelemzéseivel, bölcs anekdotáival, aki tárcáiban olykor még poétikus is tud lenni (lásd Két bagoly című kötetét), azaz azzal, hogy ily módon társunk és oly sokszor eligazítónk lehetett a teremtésben – teljes az életem, s abban is biztos vagyok: sokunké… Másképpen: ha az egyik, magát Álomgyárnak nevező kiadó Gróh Gáspár-köteteket is portékájuk közt kínáló könyvesboltjai honlapján a „Feliratkozom a szerzőre” ösztönzésével buzdít barátunk könyveinek olvasására, erre most, stílszerűen csak ennyit: magam már rég „feliratkoztam” rá...
S ha ezek sorjáztatását meglehetősen későn, már az ötvenhez közeledve kezdte is, én most a legelső, 2000-es címét venném elő, magunkra is vonatkoztatva, de igen tág értelemben: Egymáséi vagyunk… Illetve, másképpen, a damaszkuszi úton Tarzoszból elindult, Saulból lett (szent) Pál intelmével: „Mert miképen egy testben sok tagunk van, minden tagnak pedig nem ugyanazon cselekedete van: Azonképen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk.” Igen, egymásnak tagjai... vagy ahogy annak idején, az egyébként Gróh Gáspár által is több írásával-elemzésével becsült, hetvenéves Mészöly Miklóst ünneplő, pályatársai által összeállított kötet címében áll: Tagjai vagyunk egymásnak..., melyben azonban ő még nem szerepelt. (Viszont Mészöly került – három írásában is – legújabb, most bemutatott, Mesterek a magasban című, kilenc esszét tartalmazó kötete tengelyébe, mely a 20. század második fele négy meghatározó magyar írójának, gondolkodójának életútját és eszményeit tette meg vizsgálata tárgyává.) Amikor azonban puskázni akartam, hogy áttekinthessem barátunk eddig megjelent köteteit, az MMA honlapján is, melynek legutóbb levelező tagja lett, a Munkássága címszónál csak ennyit találtam: „Feltöltés alatt, kérjük, látogasson vissza később!” Hát jó, akkor talán a 75-ösének vagy a 80-asának meglepetésvendégeként majd visszatérnék még erre, ha kell, a túlvilágról, részletesen is.
Két dolgot azonban addig is el kell mondanom róla.
Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…
Egy ponton azonban mégis finomítanám egyik alaptételét, miszerint: „kritikát írni necesse est...” Szerintem ugyanis nem az, s ezt, meggyőződésem, jól tudja maga is, nem kritikát írni muszáj, hanem: olvasni... Mert mint már írtam volt valahol, nem is az írás, hanem az olvasás az igazi teremtés, az az igazi alkotómunka. Az írással az ember ugyanis legfeljebb önmagát teremti meg – jó esetben mások számára. Az olvasással az élhető világot hozza létre – önmagának. S míg az írás – mások számára – azt mutatja meg: kivé lett az ember, az olvasás a maga számára azt: mi s ki nem. Ez értelemben pedig végül is az olvasók – a legeltökéltebb és legelhivatottabb kritikusok – térfelén pattog mindig a labda. Elvégre is: írni nem kell (s főleg nem mindenkinek). Csak olvasni muszáj. Az olvasásban azonban mindig is kritikus: értelmező, elemző, elfogadó vagy ellenvéleményt megfogalmazó énünk nyilvánul meg. Vagyis ha írni nem is, kritikát írni – ahogy Gróh Gazsi barátunk mondja, s tegyem hozzá rögtön: kritikusan gondolkodni – (talán) mégis muszáj…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
