A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik. Ahogyan átértünk a komáromi hídon, újra, az a keserédes hangulat lett úrrá rajtam, hogy hálás vagyok a csodás hazáért, és hogy szomorú vagyok, mert tépett ez a drága föld. Amint Attila, megleltem a hazámat, épp akkor, amikor elköszöntem a szülőföldemtől. Azóta igazán hazám a Kárpát-medence, és azóta, talán még inkább értékes minden kapcsolat a külhonban élőkkel.
200 éve tisztázta le Kölcsey a Himnusz szövegét, így arra gondoltam, hogy az idén nem a Petőfi és a Madách életművekkel indulok útnak, hanem a kevesebb fényt kapó Himnusszal. Amikor év elején készültem a rendhagyó órák terveivel, nem is reméltem, hogy épp Dunaszerdahely négy remek iskolájába is eljutok, de ez az év tele van meglepetéssel. Itthon, Magyarországon, a Himnuszról beszélni természetes. Nehezebb ragyogó tekintetekre akadni a kamaszok körében, és nehezebb lelkesíteni őket az eléneklésére – nemcsak hallgatására –, mint túl a határainkon. Dunaszerdahelyen, amikor megkérdeztem az iskolásokat, hogy ki az, aki énekli a Himnuszt egy-egy rendezvényen, szinte minden kéz a magasban volt. Hihetetlenül felemelő pillanat volt, ami úgy hiszem, sokáig elkísér majd. Gyakran gondolok arra, hogy Kárpátalja nem csak Magyarországtól, hanem Felvidéktől is elszakadt. A több sebből vérző Kárpátaljáról, Beregszászról Petőfi felvidéki sáros városként ír. S bár testvérvárosa Dunaszerdahelynek Beregszász, a városok lakói alig tudnak egymásról. Az egyik nő a szállodában megkérdezte, hogy Beregszász Romániában van-e. Ez a kérdés egészen gyakori, és már meg sem lepődök rajta, inkább büszkén sorolom Beregszász nevezetességeit, bárhol járok. Fáradtan, de feltöltődve érkeztem a negyedik iskolába, ahol az intézmény vezetője végigvezetett az iskola folyosóin, és egy olyan folyosón is sétáltam, amelynek a falán Kárpátalja emlékhelyei, híres szülöttei kaptak helyet.
Elérzékenyülésemen csak az tudott emelni, hogy vendéglátómmal koszorúzhattam az aradi vértanúkra való megemlékezésen. Leróttuk a tiszteletünket, és álltam az emlékművel szemben, arra gondoltam, hogy a közelmúltban a vesztőhelyen álltam épp így. A koszorúzás, a beszédek, az utolsó mondatok és a versek olyan hatalmas energiával és elevenen érintettek, hogy alig tudtam visszafojtani a könnyeimet. A Himnusz közös éneklése az idősekkel, fiatalokkal együtt csak azt erősítette meg bennem, hogy hálás vagyok, hogy magyarnak születtem, és azért, hogy ezt megírhatom.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?