Lőrincz P. Gabriella: Otthon Dunaszerdahelyen

2023. november 20., 10:03
A felvételen balról: Hodossy Gyula, Lőrincz P. Gabriella, Ibolya Olivér

A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik. Ahogyan átértünk a komáromi hídon, újra, az a keserédes hangulat lett úrrá rajtam, hogy hálás vagyok a csodás hazáért, és hogy szomorú vagyok, mert tépett ez a drága föld. Amint Attila, megleltem a hazámat, épp akkor, amikor elköszöntem a szülőföldemtől. Azóta igazán hazám a Kárpát-medence, és azóta, talán még inkább értékes minden kapcsolat a külhonban élőkkel.

200 éve tisztázta le Kölcsey a Himnusz szövegét, így arra gondoltam, hogy az idén nem a Petőfi és a Madách életművekkel indulok útnak, hanem a kevesebb fényt kapó Himnusszal. Amikor év elején készültem a rendhagyó órák terveivel, nem is reméltem, hogy épp Dunaszerdahely négy remek iskolájába is eljutok, de ez az év tele van meglepetéssel. Itthon, Magyarországon, a Himnuszról beszélni természetes. Nehezebb ragyogó tekintetekre akadni a kamaszok körében, és nehezebb lelkesíteni őket az eléneklésére – nemcsak hallgatására –, mint túl a határainkon. Dunaszerdahelyen, amikor megkérdeztem az iskolásokat, hogy ki az, aki énekli a Himnuszt egy-egy rendezvényen, szinte minden kéz a magasban volt. Hihetetlenül felemelő pillanat volt, ami úgy hiszem, sokáig elkísér majd. Gyakran gondolok arra, hogy Kárpátalja nem csak Magyarországtól, hanem Felvidéktől is elszakadt. A több sebből vérző Kárpátaljáról, Beregszászról Petőfi felvidéki sáros városként ír. S bár testvérvárosa Dunaszerdahelynek Beregszász, a városok lakói alig tudnak egymásról. Az egyik nő a szállodában megkérdezte, hogy Beregszász Romániában van-e. Ez a kérdés egészen gyakori, és már meg sem lepődök rajta, inkább büszkén sorolom Beregszász nevezetességeit, bárhol járok. Fáradtan, de feltöltődve érkeztem a negyedik iskolába, ahol az intézmény vezetője végigvezetett az iskola folyosóin, és egy olyan folyosón is sétáltam, amelynek a falán Kárpátalja emlékhelyei, híres szülöttei kaptak helyet.

Elérzékenyülésemen csak az tudott emelni, hogy vendéglátómmal koszorúzhattam az aradi vértanúkra való megemlékezésen. Leróttuk a tiszteletünket, és álltam az emlékművel szemben, arra gondoltam, hogy a közelmúltban a vesztőhelyen álltam épp így. A koszorúzás, a beszédek, az utolsó mondatok és a versek olyan hatalmas energiával és elevenen érintettek, hogy alig tudtam visszafojtani a könnyeimet. A Himnusz közös éneklése az idősekkel, fiatalokkal együtt csak azt erősítette meg bennem, hogy hálás vagyok, hogy magyarnak születtem, és azért, hogy ezt megírhatom.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)