Cselenyák Imre újrahonosított egy régi műfajt, a regényes életrajzot, amelynek olyan nagy elődjeit ismerjük, mint Irving Stone vagy a magyarok közül Dallos Sándor. Csak míg az amerikai szerző külföldi hírességek életéről is írt – Michelangelo, Van Gogh –, addig Dallos Sándor magyar festővel (Munkácsy Mihály), Cselenyák Imre magyar költőkkel foglalkozik.
Ráadásul annyira élményszerűen és pergő stílusban, hogy szinte ott sétálunk a szereplők mellett, akár a Toldi című animációs filmben, ahol Jankovics Marcell és alkotótársai mintegy narrátorként a nagy költő szellemét is megidézték.
A tavaly nyáron megjelent Az igazi Petőfi után Cselenyák Imre megint fantasztikusat alkotott, megírta József Attila élettörténetét két kötetben, melynek második része A semmi ágán, éppen most karácsony előtt látott napvilágot. Úgy tűnik, mintha az író most, élete hatvanas éveiben találta meg a neki való műfajt, a sok-sok korábban megírt történelmi regény mintha csak ujjgyakorlat lett volna a cselenyáki életmű csúcsához, a nagy költők életét regényesen és olvasmányosan bemutató sorozatához, amely Arany János, Petőfi Sándor, József Attila és Tinódi Lantos Sebestyén után most új utakra készülődik. Ha minden igaz, 2025-ben Vörösmartyról olvashatunk majd hasonlót az író tollából.
Cselenyákban egyszerre él a próza és a drámaíró. Oly hitelességgel és feszültséggel telten tudja megírni a szereplők közti párbeszédeket, annyira könnyed finomsággal intézi Vágó Márta, Szántó Judit és mások visszaemlékezéseinek intim részleteit, hogy az ember csak bámul és csettint. Ezenkívül már a könyv első lapjain más szereplők szájába adott szövegekkel próbálja meg átélhetővé, érthetővé tenni azt a költői nagyságot és alapállást, ami József Attilát már egészen fiatalon jellemezte:
„Németh primus movensnek mondja indifferentizmusod, Nádas József pedig előnynek mondja, amit én hátrányként aposztrofálok: hogy József Attilát semmi más nem érdekli, csak József Attila” – mondja a költőnek barátja, Kecskeméti György, hozzá teszi ezt is: „Az ilyen alapállás és költői mű marginális, sőt pszichiátriai eset. Ezzel a megjegyzéssel nem bántani akarlak, hanem óvni: még van időd új vágányt találni, és azon elindulni.”
És József Attila akkor még, nagyjából huszonöt évesen nem hogy nem sértődik meg, hanem vitába sem száll Kecskemétivel.
Csak „Egész éjjel nem alszik, folyton az jár az eszében: megalkudjon-e, vagy küzdjön az igazáért mindenhol és mindenkivel?”
És ez nagyon fontos, jó indítása a regénynek, mint ahogy fontos azok a József Attilát ért vádak, sok esetben igaztalan kritikák szöveghű megjelenítése, amiket például Németh Lászlótól vagy Féja Gézától vagy Dsida Jenőtől kapott.
Pedig hát Ady Endrétől tudjuk, hogy a költő még arra is képes, hogy megcsókoljon „…egy arcképet, Régi képet… a magamét.” Ezt írja A magunk szerelmében. Babits Mihály pedig már a vers első sorában leszögezi: „Csak én bírok versemnek hőse lenni”. (A lírikus epilógja)
Akkor meg miért bántják József Attilát azért, mert leszögezi, hogy „Külön világot alkotok magam”? (A kozmosz éneke)
Cselenyák roppant jól érzi, hogy ezt a költői külön világot kell erősen felmutatnia, hiszen a párbeszédekkel és szerelmek leírásaival tarkított könyv ily módon elsősorban gimnazistáknak is melegen ajánlott, akár a fent említett többi költői nagyságról szóló műve. Zárójelben megjegyezve: az élemedett korú recenzens sem tudta abbahagyni az olvasást, tulajdonképpen egy nap alatt befalta a könyvet!
És ez – mármint a külön világ bemutatása –, bizonyos mértékig sikerül is. Németh László kritikája nagyjából négy könyvoldalt tölt meg, érthetővé téve az ifjú József Attila mérgét a Nyugat főszerkesztő titánja, Babits Mihály irányában, hiszen Németh kritikája az ő lapjában jelent meg. És az is jó, hogy József Attila bosszúja a Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről szintén elég részletesen olvasható a könyvben.
És jó az is, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésbenből is sok mindent beemelt a könyvébe, valamint néhány levelet és Bak Róbert tanulmányát.
Tehát mindenképpen érezhető Cselenyák részéről az írói megértés a költő szenvedései iránt, azért, hogy életében soha nem kapta meg a Baumgarten-díjat, hogy „havi kétszáz sose telt”, hogy külsőre többnyire nem tetszett a nőknek, akiknek a szeretetére annyira vágyott; és ha mégis, akkor pedig a váteszi tudat tűnt úgy a megbízható, dolgos férjre, támaszra váró asszonyok számára, hogy éles ellentétben áll a valósággal: a gyakran éhező, nyomorgó költő életével.
Ugyanakkor, főképpen a könyv vége felé, József Attila betegségének különösen részletes bemutatásakor egyre jobban kezdenek hiányozni a szövegből a versek, hiszen azok ismerete nélkül úgy tűnik, mintha csupán egy átlagos és elkényeztetett Freud-rajongó pszichopata fiatalember sorselemzése lenne. Egy olyané, aki kerüli a munkát, képes napokig az ágyban heverni, és elvárja, hogy a nővérei kiszolgálják.
És akkor már hiába Thomas Mann dicsérete az intelligens fiatalemberről, aki „kitűnő németséggel magyarázza” a hozzá írt versét, főleg, hogy a cenzúra nem engedi, hogy felolvassa azt a Varázshegy írójának ünnepélyes köszöntésén. Az átlag olvasó elkönyveli, hogy itt valami nagy baj van.
„Juditkám, Attila tényleg őrült” – mondja Jolán Szántó Juditnak, miután meglátogatta Attilát a Siesta szanatóriumban.
Cselenyák arra épít, hogy kívülről fújjuk e verseket széles e hazában, és ez lehet, hogy így is van. Ugyanakkor a szerzőtől tudjuk, hogy bizonyos mértékig meg volt kötve a keze: a kiadó limitálta a könyvben szereplő karakterek (betűk) mennyiségét. Mintha egy nagy mű attól lenne, jó, hogy kevés benne a hangjegy, mint ahogy azt II. József állítólag megjegyezte Mozartnak a Szöktetés a szerájból című operája első elhangzásakor.
Ám a zseniális művész erre csupán ennyit felelt: uram, pontosan annyi hangjegy van benne, amennyi kell.
És a kalapos király meghajolt a virtuóz mester érvei előtt. Milyen jó lenne, ha ez a párbeszéd manapság is így játszódna. Ha a Könyvmolyképző Kiadó hallgatott volna a szerzőre, és függelékként beillesztett volna néhány nagy verset, amint azt megtette korábban, a szintén két kötetre rúgó Arany János-életregény esetében.
Természetesen ez nem von le semmit Cselenyák érdemeiből, ez a regény így is sikeres lesz, akárcsak a korábbiak. Csak a teljességélmény hiányzik, de talán egy újrakiadásnál majd az is meglesz.
Kívánjuk, hogy így legyen!
Cselenyák Imre: A semmi ágán. József Attila életregénye, II. kötet. Könyvmolyképző Kiadó, 2023.
Advent üzenete hagyományosan a belső csend felé fordulást, a lét békés összhangjának (vissza)keresését, lelkünk megerősítésének heteit kínálja föl. S hát mindezek elérését leginkább a versek kínálják – az a költészet, mely szakrális, ezoterikus kiterjesztésekkel képes áldással enyhíteni hétköznapi szorongásainkat. Megóv akár még ekkor is, a konzumkarácsonyok feszült „lélekszegényítő” önfárasztásától. Mondhatni, épp ezért (is) a legjobb pillanatban érkezik a könyvesboltok polcaira Baka Györgyi új (immár tizedik) kötete (Átmozduló léthatárok).
Kockázatos lehet, az elfogultság veszélyével járhat családtörténetet családtagként írni, különösképpen akkor, ha az mégsem csupán családtörténet, hanem korrajz és valamelyest történelem vagy éppen egyháztörténet is. Ugyanakkor a kívülálló szerző történetmesélés alapján sohasem képes olyan pontosan vagy olyan erővel érzékelni és ezáltal érzékeltetni az évtizedek eseményeit, mint aki mindazt átélte: látta, érezte, élvezte vagy szenvedte.
A történelemfilozófia egyik sarokpont jellegű kérdése, hogy mekkora szerepük van az egyes embereknek, az egyén(iség)eknek az őket érintő események alakulásában, és ugyanők mennyire állnak tehetetlenül a (nagy horderejű) társadalmi folyamatok örvénylésével szemben; másképp fogalmazva – és így már teológiai dimenziót kap a dilemma – milyen viszonyban áll a személy szabad akarata életének fejleményeivel, elválasztható-e a bejárt út milyensége a körülötte minden pillanatban változó világ aktuális állapotától, még egyszerűbben: mekkora hatása lehet az embernek saját sorsára?
Egyszer úgyis agyonütöm – mondja Alida apja
és nagyszülője szinte egyszerre,
amikor kétévesen, tanulva
a szavakat, az élet dolgait, a jelzőkre
specializálódva, anyja után mindenre
rákérdez. – Egyszerű, én azt hittem, kétszerű –
volt egyik kedvence anyjának is,
bosszantva a körülötte lévőket.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.