– Hogyan jelenik meg művészetében az ökológiai érdeklődés?
– Tizenöt éven át nem tudtam a tájképen kívül más témát elképzelni. Festettem cementgyárat, átjátszótornyot, tájban, utak mellett megjelenő hirdetőtáblákat, az indusztriális környezet is foglalkoztatott. Soha nem volt célom, hogy „csak” ökológiai problémákra reflektáljak, de tudatosan választottam olyan témákat, főleg az utolsó három évben, amelyeken a természet fájdalmas kontrasztban áll a megjelenített vizuális környezettel.
– A közelmúltban festett képein a háttér és előtér viszonya különös: mintha a térből és időből kiragadott csendéletek a levegőben lebegnének. Hogyan talált rá erre az alkotói formára?
– Néhány évvel ezelőtt azt éreztem, hogy az addigi – jórészt egyetlen – témám, a táj nem elégít ki. Kezdett rutinszerűvé válni a tájképhez kapcsolódó munkám, ezért új utakat kerestem. Korábban kétféleképpen festettem tájat: terepen és műteremben, fénykép segítségével. A tájaimhoz sokszor több fotó elemeit kombináltam, mintha montázst készítenék, bár ezt a kép nézője nem tudhatta. Ebben a műtermi munkában akartam jobban elmélyedni. Csendéleteket festettem: eleinte csak letettem az asztalra vagy a padlóra tárgyakat, majd a falon szögre akasztottam egy-egy ruhadarabot, gázmaszkot. Szinte újratanultam a festészeti folyamatot. A plein air festészetben megszerzett készségeknek köszönhetően kibővült az eszköztáram. Érdekelt, hogyan tudok a háttérrel játszani, kísérletezni.
Elképzeltem a félmúltunkat magukban hordozó falakat: leginkább vidéken láthatók még a tapéta helyett mintás hengerelt falak. Beszereztem ilyen hengereket, és felrémlett előttem, hogy a fal, amit hengerrel festek, valaha valaki otthonának a része volt. Az időt akartam megragadni a képekben, a változást, a pusztulást, és azt, hogy kapcsolatba kerül a múlt és az újdonság. A tárgyak úgy szerepelnek a falak előtt, mintha birtokba vennék a teret. A képek kérdéseket vetnek fel. Milyen tereket látunk? Kik lakták vagy lakják a tereket? Hogy kerülnek oda a tárgyak? Egyáltalán: fontos mindez? A másik út, amikor a festőhenger nem vet fel idézetet, a háttér a színek, foltok, gesztusok sajátos rendszeréből épül fel. Ez elé kerül a tárgy vagy állat, és így hoz létre a háttérrel sajátos kapcsolatot.
– A Termik című, 2013-as siklóernyős kép – az ebben az időszakban készült festményekhez hasonlóan – új megvilágításba helyezi a tájkép műfaját. Hogy látja a tájkép aktualitását, kortárs lehetőségeit?
– Bármilyen műfajnak lehet aktualitása és létjogosultsága, a kérdés, hogy ki milyen szándékkal műveli. Tájképsorozattal diplomáztam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2000-ben, és ez akkoriban meglehetősen szokatlan volt. A műfajt a szakma egy része halottnak tekintette. Én azonban mindaddig csak ebben a műfajban alkottam, amíg érvényes kereteket nyújtott. A tájkép motívumként, illetve kompozíciós keretként néhány kortársamnál is megjelenik, nekem a táj egy időszakban mindent kínált. Előbb az idillt kerestem és láttam meg benne, kiránduló alakokat festettem. A képeim kapcsán párhuzamként gyakran említik a nagybányai festőiskolát, de inkább a forrás közös: a francia plein air festészet. Számomra az egyik legnagyobb inspirációs forrás nem az impresszionizmus, hanem az azt megelőző generáció festészeti törekvései, a francia realizmus, Corot, Courbet, Pierre-Henri de Valenciennes vagy Constable festészete. Magával ragadott ez a világ, miközben Ferenczy Károly vagy Mednyánszky művészetéért is rajongtam. A holland tájképfestészet és az olasz reneszánsz festmények tájképi hátterei is inspiráltak. Ebben az időszakban jelentek meg képeimen a tájsebek. Korábban kerültem a témát a képeimen, mert megviselt a környezeti rombolás. Ezért olyan képeket készítettem, mintha még napjainkban is édenkerti állapotok uralkodnának. Könnyebb volt elviselnem a környezeti pusztulást, ha képépítő elemekként elfogadtam az ipari létesítményeket. Tájképeim harmadik nagy csoportja 2007 után született. A szürkületi tájba belehasító fénycsóva, a természetes fényhatások ütköztetése a mesterséges fényforrással képszervező elemmé vált. A szürkület furcsa átmenet: nem nappal, de még nem éjszaka, élesen kirajzolódnak a kontúrok a még fényes ég előtt. A pszichológiai hatása is érdekes, a téma csak sejthető, egyszerre melankolikus, békés vagy nyugtalanító. A szürkület mint természeti jelenség magában hordozza az átalakulás, a váltakozás ciklikus örökkévalóságát, monumentalitását. Ebbe a jelenségbe hasít a jellegzetesen múlékony, ember alkotta fényforrás, legtöbbször a sorozatot ihlető autóreflektor.
– Milyen szerepet vállalhat a mai ökológiai válság enyhítésében a művészet?
– Vannak művészek, akiknél az ökológiai elköteleződés erőteljesebben jelentkezik, mint az én esetemben. Ezzel együtt a művészet sokat tehet a rendelkezésére álló eszközökkel, felhívhatja a figyelmet a problémára. Itt Németországban, ahol élek, az ökológiai szempontok az élet egész területén egyre hangsúlyosabbak. A falunkban, ahol lehet, kis foltokban vadvirágokat ültetnek, hogy a méheknek és más rovaroknak legyen táplálékuk, a helyi tanya udvarán tájékoztató képanyag van arról, hogy egy hektáron melyik haszonnövény hány tonna szén-dioxidot köt meg. A falunk Németország legfiatalabb nemzeti parkja területén fekszik, ahol most visszaadnak egy területet a szárazföldből a tengernek, hogy a hajdani természetes vizes élőhely újra a régi gazdagságában tündököljön. Ebben a helyzetben magától értetődik, hogy az itteni művészeti iskola, a Designakademie Rostock diákjai évről évre kapnak a klímavédelemmel, természetvédelemmel kapcsolatos feladatokat. A téma a mindennapok része lett.
A teljes interjú a Ligetműhely oldalán olvasható.
Volt valami mágikus a november 15-i estén, a Bartók Béla úton, ahol a kis kávéház roskadásig megtelt emberekkel az Irodalmi Szalon 13. születésnapjának tiszteletére. A legjobb szó valóban a mágikus; és milyen találó, hogy ezen a jeles ünnepen épp a mágikus realizmus egyik legnagyobb képviselője, Julio Cortázar argentin író kerülhetett reflektorfénybe.
Hat napon át ismét a spanyol filmeké lesz a főszerep az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A nagy hagyományú spanyol filmhéten, november 21. és 26. között tíz alkotást mutatnak be, amelyet a mozi idén is a spanyol nagykövetséggel és a Cervantes Intézettel együttműködésben valósít meg.
Az irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 22. évfolyamának 11. havi száma – akárcsak az előző, az októberi – megidézi az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, amelynek elfojtása a szovjet csapatok novemberi eleji bevonulásával vette kezdetét, majd az azt követő megtorlásokba torkollott: részletek olvashatók a lapban Kopácsi Sándornak, Budapest egykori rendőrfőkapitányának visszaemlékezéseiből.
Új tagok felvételéről döntött a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által működtetett Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) kedden Budapesten. A múzeumban tartott szavazással Garaczi László író és Kornis Mihály író, drámaíró is a testület tagjává vált.
November 13-án a magyar nyelv napját ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a hagyományokhoz hűen átadták a Lőrincze Lajos-díjat, a Deme László-díjat, a Maróti István-emlékérmet, illetve az Anyanyelvápolók Szövetsége 2023. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának elismeréseit. Az ünnepi eseményen mutatták be Az én Petőfim című pályázat anyagából összeállított kötetet is.
Demeter Szilárd legújabb, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyve többek között a magyar szabadság, a szülőföld, a haza, a hazatérés, valamint az indiánlét különféle motívumait járja körül.
A Magyarság Háza Irodalmi Szalonja újabb egykötetes kortárs szerzőt látott vendégül: Shrek Tímea kárpátaljai íróval Kalocsai Andrea műsorvezető beszélgetett. A szerző Halott föld ez című kötetének bemutatója többek között a kárpátaljai lét, a pedagógusi szerepkör, illetve a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború témáját is érintette.
Az idén 66. alkalommal megrendezett Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron folytatódott a magyar irodalom széles körű bemutatása és népszerűsítése. A belgrádi székhelyű ALMA kiadó gondozásában újabb magyar prózai és lírai művek láttak napvilágot, emellett pedig több magyar szépirodalmi szerző is szerb irodalmi díjakat vehetett át.