Helyőrség: Az ökológiai válság enyhítése művészként

2021. január 08., 16:34

Kovács Lehel Sepsiszentgyörgyön született, Budapesten végezte el a képzőművészeti egyetemet, jelenleg Németországban él. Képein az ember által hátrahagyott tárgyak sajátosan értelmezik a tájat, a teret. A festőt a képzőművészet és az ökológiai gondolkodás lehetséges kapcsolódási pontjairól kérdezte Szirmai Panni a Liget Műhely oldalán.

Kovács Lehel képzőművész - Fotó: Kovács Lehel honlapja

– Hogyan jelenik meg művészetében az ökológiai érdeklődés?

– Tizenöt éven át nem tudtam a tájképen kívül más témát elképzelni. Festettem cementgyárat, átjátszótornyot, tájban, utak mellett megjelenő hirdetőtáblákat, az indusztriális környezet is foglalkoztatott. Soha nem volt célom, hogy „csak” ökológiai problémákra reflektáljak, de tudatosan választottam olyan témákat, főleg az utolsó három évben, amelyeken a természet fájdalmas kontrasztban áll a megjelenített vizuális környezettel.

– A közelmúltban festett képein a háttér és előtér viszonya különös: mintha a térből és időből kiragadott csendéletek a levegőben lebegnének. Hogyan talált rá erre az alkotói formára?

– Néhány évvel ezelőtt azt éreztem, hogy az addigi – jórészt egyetlen – témám, a táj nem elégít ki. Kezdett rutinszerűvé válni a tájképhez kapcsolódó munkám, ezért új utakat kerestem. Korábban kétféleképpen festettem tájat: terepen és műteremben, fénykép segítségével. A tájaimhoz sokszor több fotó elemeit kombináltam, mintha montázst készítenék, bár ezt a kép nézője nem tudhatta. Ebben a műtermi munkában akartam jobban elmélyedni. Csendéleteket festettem: eleinte csak letettem az asztalra vagy a padlóra tárgyakat, majd a falon szögre akasztottam egy-egy ruhadarabot, gázmaszkot. Szinte újratanultam a festészeti folyamatot. A plein air festészetben megszerzett készségeknek köszönhetően kibővült az eszköztáram. Érdekelt, hogyan tudok a háttérrel játszani, kísérletezni.

Elképzeltem a félmúltunkat magukban hordozó falakat: leginkább vidéken láthatók még a tapéta helyett mintás hengerelt falak. Beszereztem ilyen hengereket, és felrémlett előttem, hogy a fal, amit hengerrel festek, valaha valaki otthonának a része volt. Az időt akartam megragadni a képekben, a változást, a pusztulást, és azt, hogy kapcsolatba kerül a múlt és az újdonság. A tárgyak úgy szerepelnek a falak előtt, mintha birtokba vennék a teret. A képek kérdéseket vetnek fel. Milyen tereket látunk? Kik lakták vagy lakják a tereket? Hogy kerülnek oda a tárgyak? Egyáltalán: fontos mindez? A másik út, amikor a festőhenger nem vet fel idézetet, a háttér a színek, foltok, gesztusok sajátos rendszeréből épül fel. Ez elé kerül a tárgy vagy állat, és így hoz létre a háttérrel sajátos kapcsolatot.

– A Termik című, 2013-as siklóernyős kép – az ebben az időszakban készült festményekhez hasonlóan – új megvilágításba helyezi a tájkép műfaját. Hogy látja a tájkép aktualitását, kortárs lehetőségeit?

– Bármilyen műfajnak lehet aktualitása és létjogosultsága, a kérdés, hogy ki milyen szándékkal műveli. Tájképsorozattal diplomáztam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2000-ben, és ez akkoriban meglehetősen szokatlan volt. A műfajt a szakma egy része halottnak tekintette. Én azonban mindaddig csak ebben a műfajban alkottam, amíg érvényes kereteket nyújtott. A tájkép motívumként, illetve kompozíciós keretként néhány kortársamnál is megjelenik, nekem a táj egy időszakban mindent kínált. Előbb az idillt kerestem és láttam meg benne, kiránduló alakokat festettem. A képeim kapcsán párhuzamként gyakran említik a nagybányai festőiskolát, de inkább a forrás közös: a francia plein air festészet. Számomra az egyik legnagyobb inspirációs forrás nem az impresszionizmus, hanem az azt megelőző generáció festészeti törekvései, a francia realizmus, Corot, Courbet, Pierre-Henri de Valenciennes vagy Constable festészete. Magával ragadott ez a világ, miközben Ferenczy Károly vagy Mednyánszky művészetéért is rajongtam. A holland tájképfestészet és az olasz reneszánsz festmények tájképi hátterei is inspiráltak. Ebben az időszakban jelentek meg képeimen a tájsebek. Korábban kerültem a témát a képeimen, mert megviselt a környezeti rombolás. Ezért olyan képeket készítettem, mintha még napjainkban is édenkerti állapotok uralkodnának. Könnyebb volt elviselnem a környezeti pusztulást, ha képépítő elemekként elfogadtam az ipari létesítményeket. Tájképeim harmadik nagy csoportja 2007 után született. A szürkületi tájba belehasító fénycsóva, a természetes fényhatások ütköztetése a mesterséges fényforrással képszervező elemmé vált. A szürkület furcsa átmenet: nem nappal, de még nem éjszaka, élesen kirajzolódnak a kontúrok a még fényes ég előtt. A pszichológiai hatása is érdekes, a téma csak sejthető, egyszerre melankolikus, békés vagy nyugtalanító. A szürkület mint természeti jelenség magában hordozza az átalakulás, a váltakozás ciklikus örökkévalóságát, monumentalitását. Ebbe a jelenségbe hasít a jellegzetesen múlékony, ember alkotta fényforrás, legtöbbször a sorozatot ihlető autóreflektor.

– Milyen szerepet vállalhat a mai ökológiai válság enyhítésében a művészet?

– Vannak művészek, akiknél az ökológiai elköteleződés erőteljesebben jelentkezik, mint az én esetemben. Ezzel együtt a művészet sokat tehet a rendelkezésére álló eszközökkel, felhívhatja a figyelmet a problémára. Itt Németországban, ahol élek, az ökológiai szempontok az élet egész területén egyre hangsúlyosabbak. A falunkban, ahol lehet, kis foltokban vadvirágokat ültetnek, hogy a méheknek és más rovaroknak legyen táplálékuk, a helyi tanya udvarán tájékoztató képanyag van arról, hogy egy hektáron melyik haszonnövény hány tonna szén-dioxidot köt meg. A falunk Németország legfiatalabb nemzeti parkja területén fekszik, ahol most visszaadnak egy területet a szárazföldből a tengernek, hogy a hajdani természetes vizes élőhely újra a régi gazdagságában tündököljön. Ebben a helyzetben magától értetődik, hogy az itteni művészeti iskola, a Designakademie Rostock diákjai évről évre kapnak a klímavédelemmel, természetvédelemmel kapcsolatos feladatokat. A téma a mindennapok része lett.

A teljes interjú a Ligetműhely oldalán olvasható.