Póda Erzsébet: Feljegyzések elmenőben

2024. április 22., 09:05

Gál Sándor (1937–2021) felvidéki költő, író, publicista munkásságában merészen nyúlt a nemzetiség, a (kisebbségi) magyar nemzeti lét kérdéseihez, és ezzel kapcsolatos gondolatait, érzéseit bátran, őszintén, sőt időnként nagyon élesen fogalmazva meg is írta. Halála után megjelent könyvében, Az időtlenség dialektikája című vaskos kötetben sokféle műfaj megtalálható: esszék, politikai és történelmi eszmefuttatások, vele készült interjúk, különböző alkalmakból elhangzott beszédei és egy hosszú éveken át vezetett bensőséges napló – melyek rendszerezése a szerkesztő, Tamási Orosz János munkáját dicsérik.

A kiadvány napló része az, amely egyedivé, különlegessé teszi ezt a kötetet. Gál Sándort rákbetegséggel diagnosztizálták, ezzel a betegséggel élt még csaknem két évtizedig, s ahogy a naplójából kiderül, ezzel a gondolattal kelt és tért nyugovóra mindennap. A halálos kór tudatában írt, alkotott, elmélkedett és filozofált, élte „hétköznapi” életét.

A halál témakörével nem szokás foglalkozni, minél távolabbra toljuk magunktól, mintha azzal, hogy nem veszünk róla tudomást, megszűnne létezni. Divat a „pozitív gondolkodás”, jobban kedveljük a vidáman végződő történeteket, kortalanná akarunk válni, habzsolni az életet – pedig aki megszületik, az nem ússza meg a halált. Persze ettől még nem kell mindennap foglalkoznunk vele, szerencsére, hiszen az utolsó percig, hála Istennek, bőven van feladatunk és tennivalónk. Ám mi van akkor, ha az ember megkapja a halálos betegség diagnózisát az orvosától? Onnantól kezdve hiába próbálja a gondolatot tudata legmélyére űzni, bármennyire is igyekszik, a lét és nemlét kérdése mindennap szemtelenül előbukkan, bizonytalanságot gerjesztve. Ez derül ki Gál Sándor naplójából is, amelyben csodálatos egyszerűséggel és szívszaggatóan őszintén írja le a vele történteket. Örül az éjszakának, igyekszik eredményesen tölteni a nappalokat, hasznossá tenni önmagát, tesz-vesz, tevékenykedik, ír, elmélkedik. Csodálja a természetet, az apróságok is boldoggá teszik. Felidézi a gyerek- és fiatalkori emlékeit, a régi szokásokat, amelyekre már csak a nagyszüleink emlékeznek, amelyek összekötötték a nemzedékeket évszázadokon, évezredeken át. A szokásokat, amelyek mára elsorvadtak, elsikkadtak, soha többé nem jelentik már azt, amit jelenthetnének, ha nem ezt a „modernséget” éljük, ezt az elidegenítő korparancsot. Gál Sándor a napló írása közben az elmúlással is megbarátkozik, s úgy telik el majd két évtized, hogy talán észre sem veszi, az élete olyan hosszúra nyúlt, mintha egészséges lenne…

„Lassan eljutok odáig, abba a mélységbe, hogy mindennapi munkám már nem az írás lesz, s nem az irodalom. Lekaszálom a füvet, megöntözöm a palántákat, bekapálom a kertet, olykor főzök valamit, vagy elmosogatom az edényeket. Esetleg estefelé kimegyek vadászni, de a vadászatot felváltja a gondolkodás – valamit elrendezni, olyat vagy azt, amit még fontosnak vélek. Aztán mindazt, amit fontosnak véltem elrendezni, gyorsan kifújja a fejemből az alkonyat szele, mielőtt még rám szakad az éjszaka bizonytalansága” – írja naplójában, miközben a hosszú éveken át igenis ír, társa az írás, nem engedi el a kezét, nem engedik el egymás kezét, születnek új versek, elmélkedések.

Egy másik helyen (bizonyítva, hogy állandóan foglalkoztatják az időszerű események, a közéletben és az irodalomban zajló változások), a tőle megszokott éles megfogalmazással, így kesereg: „Irodalmunkban felnőtt egy nemzedék, amely semleges, akár az autópálya aszfaltburkolata. Az irodalom ringyokratái és e ringyókrácia különítményeseinek élményhiányos »szövegei« lassan beborítják a magyar Kárpát-medencét. S ha valaki e mosogatódézsából kiömlő szövegmoslék ellen szólni mer, az tűzrevaló nacionalista.”

Az anyanyelv fontosságáról ezt írja: „Közel nyolcvan évem tapasztalatával mondom: ahol nem történik semmi, ott meghal a nyelv! És a nyelvvel együtt a nemzet is megszűnik.”

S végezetül még egy idézet a naplójából, melynek a Feljegyzések elmenőben címet adta: „Minden halandó. Így maga a HALÁL is meghal! Általunk és bennünk. S amikor a halál is önmagába hal, akkor elérkezik a MINDENSÉG ÖRÖKKÉVALÓSÁGA. Bennem, bennünk! Hát odáig kellene kitartanom ebben az elképzelt »új műfajban«.

S most már tudjuk, Gál Sándor kitartott benne.

Gál Sándor: Az időtlenség dialektikája, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)