Gál Sándor (1937–2021) felvidéki költő, író, publicista munkásságában merészen nyúlt a nemzetiség, a (kisebbségi) magyar nemzeti lét kérdéseihez, és ezzel kapcsolatos gondolatait, érzéseit bátran, őszintén, sőt időnként nagyon élesen fogalmazva meg is írta. Halála után megjelent könyvében, Az időtlenség dialektikája című vaskos kötetben sokféle műfaj megtalálható: esszék, politikai és történelmi eszmefuttatások, vele készült interjúk, különböző alkalmakból elhangzott beszédei és egy hosszú éveken át vezetett bensőséges napló – melyek rendszerezése a szerkesztő, Tamási Orosz János munkáját dicsérik.
A kiadvány napló része az, amely egyedivé, különlegessé teszi ezt a kötetet. Gál Sándort rákbetegséggel diagnosztizálták, ezzel a betegséggel élt még csaknem két évtizedig, s ahogy a naplójából kiderül, ezzel a gondolattal kelt és tért nyugovóra mindennap. A halálos kór tudatában írt, alkotott, elmélkedett és filozofált, élte „hétköznapi” életét.
A halál témakörével nem szokás foglalkozni, minél távolabbra toljuk magunktól, mintha azzal, hogy nem veszünk róla tudomást, megszűnne létezni. Divat a „pozitív gondolkodás”, jobban kedveljük a vidáman végződő történeteket, kortalanná akarunk válni, habzsolni az életet – pedig aki megszületik, az nem ússza meg a halált. Persze ettől még nem kell mindennap foglalkoznunk vele, szerencsére, hiszen az utolsó percig, hála Istennek, bőven van feladatunk és tennivalónk. Ám mi van akkor, ha az ember megkapja a halálos betegség diagnózisát az orvosától? Onnantól kezdve hiába próbálja a gondolatot tudata legmélyére űzni, bármennyire is igyekszik, a lét és nemlét kérdése mindennap szemtelenül előbukkan, bizonytalanságot gerjesztve. Ez derül ki Gál Sándor naplójából is, amelyben csodálatos egyszerűséggel és szívszaggatóan őszintén írja le a vele történteket. Örül az éjszakának, igyekszik eredményesen tölteni a nappalokat, hasznossá tenni önmagát, tesz-vesz, tevékenykedik, ír, elmélkedik. Csodálja a természetet, az apróságok is boldoggá teszik. Felidézi a gyerek- és fiatalkori emlékeit, a régi szokásokat, amelyekre már csak a nagyszüleink emlékeznek, amelyek összekötötték a nemzedékeket évszázadokon, évezredeken át. A szokásokat, amelyek mára elsorvadtak, elsikkadtak, soha többé nem jelentik már azt, amit jelenthetnének, ha nem ezt a „modernséget” éljük, ezt az elidegenítő korparancsot. Gál Sándor a napló írása közben az elmúlással is megbarátkozik, s úgy telik el majd két évtized, hogy talán észre sem veszi, az élete olyan hosszúra nyúlt, mintha egészséges lenne…
„Lassan eljutok odáig, abba a mélységbe, hogy mindennapi munkám már nem az írás lesz, s nem az irodalom. Lekaszálom a füvet, megöntözöm a palántákat, bekapálom a kertet, olykor főzök valamit, vagy elmosogatom az edényeket. Esetleg estefelé kimegyek vadászni, de a vadászatot felváltja a gondolkodás – valamit elrendezni, olyat vagy azt, amit még fontosnak vélek. Aztán mindazt, amit fontosnak véltem elrendezni, gyorsan kifújja a fejemből az alkonyat szele, mielőtt még rám szakad az éjszaka bizonytalansága” – írja naplójában, miközben a hosszú éveken át igenis ír, társa az írás, nem engedi el a kezét, nem engedik el egymás kezét, születnek új versek, elmélkedések.
Egy másik helyen (bizonyítva, hogy állandóan foglalkoztatják az időszerű események, a közéletben és az irodalomban zajló változások), a tőle megszokott éles megfogalmazással, így kesereg: „Irodalmunkban felnőtt egy nemzedék, amely semleges, akár az autópálya aszfaltburkolata. Az irodalom ringyokratái és e ringyókrácia különítményeseinek élményhiányos »szövegei« lassan beborítják a magyar Kárpát-medencét. S ha valaki e mosogatódézsából kiömlő szövegmoslék ellen szólni mer, az tűzrevaló nacionalista.”
Az anyanyelv fontosságáról ezt írja: „Közel nyolcvan évem tapasztalatával mondom: ahol nem történik semmi, ott meghal a nyelv! És a nyelvvel együtt a nemzet is megszűnik.”
S végezetül még egy idézet a naplójából, melynek a Feljegyzések elmenőben címet adta: „Minden halandó. Így maga a HALÁL is meghal! Általunk és bennünk. S amikor a halál is önmagába hal, akkor elérkezik a MINDENSÉG ÖRÖKKÉVALÓSÁGA. Bennem, bennünk! Hát odáig kellene kitartanom ebben az elképzelt »új műfajban«.
S most már tudjuk, Gál Sándor kitartott benne.
Gál Sándor: Az időtlenség dialektikája, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2023
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.
Halmosi Tantra és hőszivattyú című legújabb kötete a lírai trilógia folytatása tulajdonképpen, ám itt már nyoma sincs őszinte felháborodásnak, kiborulásnak, kétségbeesésnek, annak kapcsán, hogy hová is tart a világ. Maga a cím is arra utal, hogy már csak az elmélkedés maradt – megállapítások, riasztó és kegyetlen tények valóságosságától megtörten a költő már nem hiszi, hogy az embertelen világ megjavítható, nagy erőfeszítések után végképp levonta következtetéseit.
Jon Fosse Fehérség című művének magyar nyelvű kiadására nem kellett sokat várnunk. Az eredeti, norvég nyelvű kiadás 2023-ban hagyta el a nyomdát, a magyar nyelvű fordítás pedig már 2024 februárjának közepén elérhető volt a könyvesboltokban. Az, hogy a norvég nyelvű megjelenést ilyen gyorsan követte a magyar nyelvű kiadás, nemcsak a rövid terjedelemmel magyarázható, hanem azzal is, hogy a Svéd Akadémia Jon Fossének ítélte oda a 2023-as irodalmi Nobel-díjat.
Az ateistákon kívül az emberiség túlnyomó része hisz Isten létezésében, közülük sokan igyekeznek a Teremtő kinyilatkoztatásának megfelelő életvitelt tartani, a kíváncsibbak szeretnék kifürkészni Isten szándékát, hogy voltaképpen mi is a célja az emberiséggel. Az Úr akaratának tulajdonítják a tömegkatasztrófákat, a háborúkat, az emberi szenvedést egyaránt, mások ilyen esetek kapcsán felvetik a kérdést, hogy ilyenkor hol volt Isten, miért került bele a tervébe a szenvedés és a pusztulás.
Mint egy életrekelt kubista festmény, olyan L. Takács Bálint KMTG sorozatában 2023-ban megjelent kötete, Az író, aki alkotni akart című mű. Sok minden eszünkbe juthat a bibliai teremtéstörténet és Madách Az ember tragédiája című művek utalásrendszerében íródó disztópia kapcsán. Mielőtt társadalomantropológiai, technikafilozófiai és etikai reflexiók alapján kezdenénk értelmezni a szöveget, nézzük meg a tényleges cselekményét.
Szeretnénk igénybe venni egy emlékfényképész szolgáltatásait, aki a múltunkból tud megörökíteni pillanatokat? Fehér Enikő Az analóg ember című művében kísérletezik ennek lehetőségével; fő kérdése, hogy mit akarnánk visszanézni az életünkből, ha bármit visszanézhetnénk. Az emlékek révén nemcsak múltunk van, de az identitásunk is erre épül, ezért lényegbevágó kérdés, hogy hol vannak emlékezetünk helyei.
Demény Péter ihletett, egyenletes és pontos fordítása teszi élvezetessé a kötetet, mely első nekirugaszkodásra túl könnyűnek tűnik, holott Gârbea költészete is nehezen meghatározható, definiálható és fordítható. Csak egy észrevétel: az alku a valósággal dímű versben „a csodákból font ékét / zúzza szét / a láncok alatt” sor kevésbé érthető a láncok szó miatt, mely az eredetiben harckocsik vagy traktorok lánctalpára utal.
A legutóbbi budapesti könyvfesztiválon Horia Gârbea (1962–) román író megajándékozott a Bumeráng című magyar nyelvű, elegáns kivitelezésű verseskötetével. Viccesen megállapodtunk: ő is „magyar”, mint mindenki, felmenői talán a Görbe névre hallgattak. Kíváncsian vártam, hogyan szólalhatnak meg ezek a versek magyarul, hiszen ez az első kötete nyelvünkön. Gârbea rendkívül termékeny író, több mint harminc verses- és prózakötete, színműveket és irodalomkritikai írásokat tartalmazó műve jelent meg eddig. Darabjait angol, francia és szerb színpadokon játsszák.
A fenti címmel jelentetett meg a Madách Egyesület egy gyűjteményes kiadványt Dobos László írásaiból, ezzel is tisztelegve az író-politikus emléke előtt. Ez a lépés is visszaigazolja Dobos személyiségének és kisugárzásának máig ható erejét. Ez azért örömteli dolog számomra is, mert éppen Dobos koporsója felett döbbentem rá 2014-ben, hogy mennyi kérdés maradt még bennünk kibeszéletlenül – annak ellenére, hogy azok közé tartoztam, akik gyakran találkoztak vele, s akit eléggé közel engedett magához.