Helyőrség: Interjú Izsó Zitával

– Ahogy vannak dallamtapadások, úgy vannak nekem ilyen mondattapadásaim is, mondatok versekből, filmekből, emberektől, amelyek a legváratlanabb pillanatokban előpattannak a tudatomba, ott ugrándoznak egy darabig, és teszik ezt rendszeresen. Neked melyek ezek?

– Igen, ez velem is pont így van. És nagyon sok mindent elmondanak rólam ezek a sorok, mondatok. Az egyik ilyen szövegrészlet egyébként Markó Béla Hátrahagyott ars poetica című verséből van, ami éppen valami ilyesmire utal: „Annyi vers megsebzett engem, / annyi vers átfújt rajtam tavasszal, / annyi vers zuhant rám ősszel váratlanul, / mint súlyos kő az érett, csonthéjú dióra, / hogy a szétszóródott betűkből/ talán megtudhatjátok, ki voltam”. De Julio Cortázar Sántaiskola című regényének számtalan részlete is rendszeresen eszembe jut („Csak jártunk-keltünk, nem kerestük egymást, de tudtuk, hogy azért járunk-kelünk, hogy találkozzunk”), sokszor pedig képeket, jeleneteket nem tudok kiverni a fejemből: ilyen a Werckmeister harmóniák nyitójelenete vagy egy részlet az Egy fantasztikus nő című chilei filmből. Ebben a főszereplő, egy transznemű énekesnő, Marina elveszti húsz évvel idősebb szerelmét, akit rendesen meg sem tud gyászolni, mert a férfi fia és volt felesége még azt sem engedik, hogy elmenjen a temetésre, és később is számtalan módon megalázzák. Van egy nagyon erős jelenet benne, amikor Marina teljesen összetörve elmegy az énektanárához gyakorolni, aki a következőket mondja neki: „Mert Szent Ferenc nem mondta: Adj nekem szeretetet, adj nekem békét, adj nekem fényt, adj nekem ezt, adj nekem azt. Szent Ferenc azt mondta: hadd legyek a szeretet eszköze, hadd legyek a béke közvetítője.” De mind közül talán a legfontosabb bennem keringő mondat az, hogy „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.

– Líranyelvedre jellemzőek az expresszív képek, hasonlatok, illetve a minthaság poétikája és a vizualitás. Miért ilyen fontos számodra a hasonlat? És mi kell egy jó hasonlathoz?

– Szerintem egy jó hasonlathoz, költői képhez elsősorban figyelem szükséges, hogy fel tudjuk fedezni és meg tudjuk mutatni a kapcsolatot a sokszor távolinak tűnő dolgok, jelenségek között. Ez egyfajta rámutatás, mert ezek a kapcsolatok egyébként léteznek, így szerintem sosem kitalálni kell őket, sokkal inkább meglátni. És persze bátorság is szükséges mindehhez: a versírásnak olyannak kell lennie, mint a kisgyerek első mozdulatainak, aki még ugyanolyan lelkesen nyújtogatja bölcsőjéből a kezeit a csörgője vagy éppen a nap felé, mert még nem ismeri a távolságokat, fogalma sincs, hogy ezt az utóbbit sosem érheti el.

– Legutóbbi köteted nem szépeleg: a kiszolgáltatottság, megalázottság történeteit mutatod be a verseidben. Az olvasótól is kimért figyelmet és érzelmi munkát vársz el. Ilyen erős érzelmi rétegeket megmozgató szövegek világához alkotóként hogyan lehet viszonyulni? Hogyan lehet kellően eltávolítani magad, hogy ne égj ki és ne vessz bele ezekbe a történetekbe? Ezeket konkrét dokumentáció mentén tárod fel vagy pedig az általad ismert tapasztalatok fiktív (de egyáltalán nem valószerűtlen) keresztmetszetei?

– Mindkét eset elő szokott fordulni. Sokszor van olyan, hogy beszélgetések, interjúk alapján jut eszembe valami, néha csak egy kép vagy ötlet, amiből később vers lesz, de nagyon gyakran egy általam átélt traumán keresztül tudok kapcsolódni valakihez, aki egészen más élethelyzetben van, de a sérülése hasonló. És persze a sebek fájdalmasak, vagy akár szégyenkezhetünk is miattuk, de sokszor ezeken keresztül tudunk kapcsolódni, ezért nem nagyon éri meg letagadni vagy elrejteni őket. A tragédiákkal nyilván nehéz szembenézni, és elfogadni, hogy nem mindig vannak konkrét válaszok. Ez azért sem könnyű, mert általában szeretek mindent kézben tartani, nagyon nehéz teljesen rábíznom magam valami olyasmire, ami teljes mértékben kívül áll rajtam, amit nem irányíthatok. Pedig talán ehhez próbál hozzásegíteni minket, hogy mindannyian egy olyan tapasztalattal születünk, aminek során azért ez valamennyire működött: hiszen kilenc hónapot töltünk el egy másik lény testében, amit aligha tudtunk irányítani.

Ezek a dolgok viszont teljesen függetlenek a versírástól, akkor is nyomasztottak, amikor az írásaimban pont nem ilyen témákkal foglalkoztam, viszont pár évig egy hivatalban dolgoztam. Egyszer volt egy ügyem egy fiatal hajléktalan halála kapcsán. Amikor megpróbálták kideríteni a személyazonosságát, megtalálták az anyját, aki azt sem tudta, hogy hívják a fiát. Én a mai napig emlékszem a nevére. Valami ilyesmit próbálok megtenni a versekben is: menteni valamit, ami fontos. És ez persze nem túl sok, de talán több, mint a semmi.

A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.