– A Jelenkor októberi számában szereplő novellát az író Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékából közölte. Hogyan került kapcsolatba Nagy Lajossal mint íróval, miért kezdte el kutatni a hátrahagyott kéziratait?
– Jó lenne azt mondani, hogy előre megfontolt szándékkal cserkésztem be az író életművét, és itt jó pár idézőjelet ki kell osztani, de valójában a véletlen és a kíváncsiság vezetett el Nagy Lajoshoz. Korábban intenzíven foglalkoztam e-könyvészettel, azaz szövegkonverzióval és -kiadással, amikor kezembe került a Budapest Nagykávéház című regénye. Annyira megtetszett, hogy elkezdtem utánamenni. Aztán egy Tarján Tamás-tanulmányban találtam egy említést a kiadatlan naplóról. Nincs sok nyoma egyébként a szakirodalomban, annyira elfelejtették, pedig az író még a rádióban is olvasott fel belőle. A véletlen pedig az volt, hogy 2016 áprilisában a PIM-ben, egy baráti beszélgetés során megjegyeztem, izgalmas lenne tudni, miről szól a napló. Egyszerűen nem tudtam, hogy ott van a hagyaték. Még aznap délután beleolvashattam a kézírásos naplóba. Szó szerint szívdobogva, remegő kézzel lapozgattam a füzeteket. Olyan érzés fogott el, mint amikor szűz havon síel az ember, ahol még senki sem járt. Azaz, fogva voltam rögtön. De még kellett vagy három hét, hogy megértsem, ha már kiolvasom a kézírást, akár le is írhatnám a szövegeket. Vagyis az ismeretlen és feltáratlan napló által kerültem közel Nagy Lajoshoz. A többi már jött, jön magától.
– A most megjelent novella az 1950-es évek elején keletkezett, és a Rákosi-korszak abszurd, teljes mértékben az ideológia által meghatározott irodalom- és kiadáspolitikai elveit karikírozza ki, nagyon szellemesen. Mennyiben támaszkodik itt az író személyes tapasztalataira? Milyen volt a megítélése saját korában?
– Az írónak 1945 és ’51 között tizenegy kötete jelent meg, ami a két világháború közti évtizedek kínlódásához képest összehasonlíthatatlanul jobb helyzet volt számára, szinte mesés állapot, még akkor is, ha a könyvek egy része válogatás volt a régebbi munkáiból. Az elismert szerzőből mégsem lett futtatott író. A tizenkettedik kötetére csaknem két évet váratták, ami Nagy Lajos korabeli reputációját tekintve felért egy arculcsapással. Nem túlzás, hogy hallgatólagosan indexre került. Nem hitték el neki, hogy sem pozíciót, sem hatalmat nem akar, csupán egyet: írni. Ez az egy generációval fiatalabbak szemében érthetetlen volt és gyanús, vagyis kölcsönösen nem értették egymást. A kötet kálváriájáról egyébként Réz Pál elmesélte már a kiadói oldalt a Bokáig pezsgőben című könyvben. Nagy Lajos naplójában pedig megkapjuk a szerzői oldal cseppet sem hízelgő benyomásait. Kétség sem férhet hozzá tehát, hogy a Petőfi-összes szatírája a legközvetlenebb élményekből született. Ilyet személyes tapasztalatok nélkül nem lehet kitalálni.
– A kísérőszövegben ír Nagy Lajos 1940 és 1954 között vezetett naplójáról is, amelyből két évvel ezelőtt a 2000-ben és a HVG-ben is közreadott részleteket. Ha jól tudom, azóta a teljes szöveget feldolgozta és előkészítette kiadásra. Mit gondol, hogyan változtathatja meg Nagy Lajos helyét a kánonban, ha a napló megjelenik? Egyáltalán: hogyan látja napjainkban az író kánonbeli pozícióját?
– Igen, idén januárra fejeztem be a naplószöveg leírását, elengedtem a szöveget, csak a jegyzeteken javítgatok még. Örülök majd, ha kiadják. Figyelembe véve azonban az irodalom helyzetét, hogy jóindulatú becsléssel is csupán néhány százezer ember ügye az olvasás, nem vagyok bizakodó. Mert hiába gondolom én úgy, hogy Nagy Lajos életműve aktuálisabb, mint valaha, ha az általa képviselt valóságismeret kényelmetlen és egyáltalán nem trend a mai Magyarországon. A jelenlegi kiadói és olvasói táborokban nem nagyon mutatkozik sem szerzői, sem befogadói igény arra, hogy módszeresen utánajárjanak és feltérképezzék a hazai valóságot. Ilyen értelemben Nagy Lajos valóban nem „korszerű”. De nem akarok igazságtalan lenni, pontosan tudom, hogy reálisan sosem voltak lényegesen magasabbak az olvasói számok. És természetesen az írói szándékokat sem lehet számonkérni az alkotókon. Bár a múlt század első felének prózaíróiban még élt a vágy és ambíció, hogy sokaknak, „millióknak” írjanak, ami ma már fel se merül. Vagy ha igen, akkor szappanopera lesz belőle. Nagy Lajos jelenleg nincs benne a kánonban, mert egész életművét visszahatóan elfedi a Rákosi-korszak. Ha a napló megjelenik, annyiban változhat a helyzet, és ezen dolgozom, hogy fel-, illetve visszakerüljön a kulturális térképünkre. Ez a napló ugyanis a nyilvánvaló irodalomtörténeti revelációja mellett nem csupán egy pszichotikus ember lélekrajzát adja, hanem alapvető forrás is a pszichiátriatörténethez, a negyvenes-ötvenes évek értelmiségének korrajzához. Lélekelemzésének eredményei pedig olyan, napjainkban is forró területre visznek, mint az identitás kérdése, ami kihathat egész életművének megítélésére is. Összességében tehát azt remélem, hogy a kánon, mely egyébként sem azonos az olvasói emlékezettel, változni fog.
A teljes interjú a Jelenkor oldalán olvasható.
Volt valami mágikus a november 15-i estén, a Bartók Béla úton, ahol a kis kávéház roskadásig megtelt emberekkel az Irodalmi Szalon 13. születésnapjának tiszteletére. A legjobb szó valóban a mágikus; és milyen találó, hogy ezen a jeles ünnepen épp a mágikus realizmus egyik legnagyobb képviselője, Julio Cortázar argentin író kerülhetett reflektorfénybe.
Hat napon át ismét a spanyol filmeké lesz a főszerep az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A nagy hagyományú spanyol filmhéten, november 21. és 26. között tíz alkotást mutatnak be, amelyet a mozi idén is a spanyol nagykövetséggel és a Cervantes Intézettel együttműködésben valósít meg.
Az irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 22. évfolyamának 11. havi száma – akárcsak az előző, az októberi – megidézi az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, amelynek elfojtása a szovjet csapatok novemberi eleji bevonulásával vette kezdetét, majd az azt követő megtorlásokba torkollott: részletek olvashatók a lapban Kopácsi Sándornak, Budapest egykori rendőrfőkapitányának visszaemlékezéseiből.
Új tagok felvételéről döntött a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által működtetett Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) kedden Budapesten. A múzeumban tartott szavazással Garaczi László író és Kornis Mihály író, drámaíró is a testület tagjává vált.
November 13-án a magyar nyelv napját ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a hagyományokhoz hűen átadták a Lőrincze Lajos-díjat, a Deme László-díjat, a Maróti István-emlékérmet, illetve az Anyanyelvápolók Szövetsége 2023. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának elismeréseit. Az ünnepi eseményen mutatták be Az én Petőfim című pályázat anyagából összeállított kötetet is.
Demeter Szilárd legújabb, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyve többek között a magyar szabadság, a szülőföld, a haza, a hazatérés, valamint az indiánlét különféle motívumait járja körül.
A Magyarság Háza Irodalmi Szalonja újabb egykötetes kortárs szerzőt látott vendégül: Shrek Tímea kárpátaljai íróval Kalocsai Andrea műsorvezető beszélgetett. A szerző Halott föld ez című kötetének bemutatója többek között a kárpátaljai lét, a pedagógusi szerepkör, illetve a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború témáját is érintette.
Az idén 66. alkalommal megrendezett Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron folytatódott a magyar irodalom széles körű bemutatása és népszerűsítése. A belgrádi székhelyű ALMA kiadó gondozásában újabb magyar prózai és lírai művek láttak napvilágot, emellett pedig több magyar szépirodalmi szerző is szerb irodalmi díjakat vehetett át.