Ilyés Krisztinka: ,,Minden versének tétje van.’’ – Szőcs Gézára emlékezve

,,Nem tudom, mivé kellett volna lennem,
de írjátok meg majd, ha felismertek engem:
mert ez a világ nem az én világom.
Mondom, különös lények a voltak.”
(Farkas Wellmann Endre: Mögöttes csendek)

„A hetven éve született Szőcs Gézára emlékezünk. Azt gondoltuk, hogy nagyon-nagyon fontos beszélgetni, nagyon fontos egy életművet megidézni, nagyon fontos verseket és hozzá kapcsolódó zenét hallgatni” – Juhász Anna szavaival indult a XX. című sorozat harmadik, Szőcs Géza költőre emlékező estje, s a hangulat megalapozásaként Szilágyi Enikő színművésznő kitűnő előadásában hangzott el az Add rá a benned alvó gyanútlan kisgyerekre című Szőcs-vers.

Farkas Wellmann Endre – Juhász Anna azon kérdésére, hogy melyik Szőcs-kép él benne legerősebben – a költővel való barátságáról és munkakapcsolatáról mesélt: „Nekem minden napra van egy saját Szőcs Géza-képem, éppen ezért nem tudnék egyetlen tablót, vagy egy kimerevített, valamilyen statikus keretbe helyezhető pillanatot felidézni. Nagyon sok arca volt neki: pihent, játékos, fáradt, ideges, dühös – én pedig mindenik arcát nagyon szerettem, és ezekből a képekből gyúrok össze magamnak minden nap egyet, amelyik ott van velem.” Bollobás Enikő is a barátságuk pillanatai közül idézett fel néhányat, de a rengeteg közös munkából fakadó élményeit is, kihangsúlyozva a költő nyelvi játékosságát és fordítói zsenialitását, majd a beszélgetés során többször is rámutatott, hogy Szőcs Géza legnagyobb erénye talán mégis az volt, hogy már nagyon fiatalon erőteljes, mai napig érvényes és hiteles verseket írt, de fordítóként is mindig kész szövegeket alkotott. ,,Szőcs Géza olyan volt, mint egy tűzhányó a tenger mélyéről” – jegyezte meg az irodalomtörténész professzorasszony. 

Szilágyi Enikő két maradandó, számára meghatározó történettel emlékezett vissza a költőre: „Az első kép 1986-ból való, amikor Tamás Anna képzőművész barátunkkal kikísértük Gézát Marosvásárhely határáig. Arra emlékszem, ahogyan megfogtam a kezét, hogy olyan volt a keze, mintha egy vízcsap alól vette volna ki. Géza elindult, majd visszalépett, megölelte Annát, megölelt engem. Az a tekintet, ahogy ránk nézett, kitörülhetetlen. Nem tudtuk, mi lesz, nem tudtuk, látjuk-e még egymást. A második, sokkal későbbi, a kínai utazása utáni pillanatok egyike, amikor egy underground étteremben elbúcsúztunk és néztem, ahogyan fáradtan, kezében 10-15 kiló másoktól kapott könyvvel távozott. Olyan volt, mint egy festmény.”

Két újabb versfelolvasás után a beszélgetés Szőcs Géza költészetére terelődött, melynek kapcsán a költő ötletére alapozott irodalmi lap, az Előretolt Helyőrség is szóba került. Egy 1997-es példányban megjelent Szőcs-vers is elhangzott – a Szőcs Gézát is lelövitek, ugye? című költemény pedig annak is bizonyítéka, amit az est vendégei mindvégig nyomatékosítani próbáltak: annak ellenére, hogy a felolvasott szövegek Szőcs költői pályájának különböző korszakaiból származnak, semmiféle minőségbeli különbség nem érezhető, nem eldönthető, hogy az adott verset a költő mikor, a pályája elején vagy a halála előtti időszakában írta meg. S épp ezt erősíti Farkas Wellmann Endre gondolata is: „Szőcs Géza azok közé a költők közé tartozik, akik a rossz verseiket egészen egyszerűen nem írták meg. Tehát ebből következik, hogy minden versének tétje van.” Bollobás Enikő is hasonlóan látja Szőcs költészetét: „A Kérdések a XXVI. század költőihez című vers nem egy 24 éves normális fiúnak, a normális 24 éves éretlen elmének a terméke. Hanem azé a kész költőé, aki félelmetesen művelt és félelmetesen látja a nemzethalál-víziót, amelyből azonban akkor még visszautat is lát, mert őnála mindig visszajön a tragédia egyféle derűbe és lehetőségbe.” Az öröm és nemzethalál mellett Szőcs költészetét a játékosság, a humor, az invenció és a tradíció egysége is jellemzi. Emellett Szőcs poétikájának fontos részét képezi az otthonosság kérdése is, mely – a költőhöz méltó módon – több, szerteágazó értelmezési útvonalat nyit meg az olvasók előtt. Egyrészt, ott van az utóbbi, kiadásra váró kötetében kirajzolódó Kolozsvár-történet, az a városkép, amely valamilyen formában mindig is meghatározta a verseit, másrészt – ahogy Bollobás Enikő is kiemeli – Szőcs elsősorban a nyelvben volt otthon.

Szőcs Géza születésének 70. évfordulójára elkészült A kolozsvári sétatér című hangoskönyv is, amelynek kulisszatitkaiba Szilágyi Enikő avatta be a közönséget. A költő elképzelése – a Sétatér – szellemvasút Kolozsváron című könyv kolozsvári bemutatója – sajnos nem valósult meg. Ez a történet is arra késztette a színművésznőt, hogy – a hangoskönyv elkészítésével, és ezen is túl – misszióként felvállalja eljuttatni Szőcs Géza verseit az olvasókhoz. „Ez a legfontosabb kötelességünk, és úgy érzem, hogy ebben társ tudok lenni. Nem szponzorokat keresünk, nem támogatásokat különböző dolgokra a Géza nevében, hanem Géza munkásságát és a költészetét kell megismertetni a közönséggel.”

A sorozat a PKÜ szervezésében a MOMKulttal partnerségben jön létre.