Pál-Lukács Zsófia: Húszéves az Irodalmi Jelen – születésnapi gálaműsor

Mindig is kerültem a szubjektív beszámolókat, mert már az első leírt szókapcsolat vagy mondat után úgy szoktam érezni, mintha kiárusítanám magam, vagy hogy mindannak, amit leírok, fogalmazásíze lesz, pontosan olyan, amitől gyermekkoromban még szó szerint szárnyakat kaptam, vagy – ahogy egy ma már ismert irodalomtudós mondta –„nagy motorokat”. Persze könnyen lehet, hogy ezt a veszélyt ezúttal sem fogom elkerülni, de úgy érzem, hogy az Irodalmi Jelen 20. születésnapját ünneplő gálaest mellett nem lehet „csak úgy” elmenni, egyszerű tényként közölni, hogy tegnap tartották az Irodalmi Jelen 20. évfordulójának gálaestjét a Petőfi Irodalmi Múzeumban, beszédet mondott Böszörményi Zoltán, Demeter Szilárd és Varga Melinda.

És felszólalt még a kortárs irodalom megannyi meghatározó képviselője, az ünnepi kiadványban-antológiában ott sorjáznak mindazon alkotók, akik az elmúlt húsz évben valamilyen módon szerepet vállaltak az irodalmi életben, de inkább alakították és jelentőssé tették. Emlékezetes a látvány, hogy egy helyen láthatom/olvashatom azokat a szerzőket, akik közel húsz évvel ezelőtt a felvételi tételsorban is helyet kaptak. Emlékszem Orbán János Dénes Anna egy pesti bárban című kötetére, arra, hogyan olvastam belőle a barátaimnak azzal a céllal, hogy megmutassam tizenévesen, ilyen is lehet az irodalom, vagy hogy milyennek képzeltem a kolozsvári irodalmi életet, benne az Előretolt Helyőrség szerepével (sok fénykép kapcsolódott az akkori irodalmi eseményekhez a rendezvényen is); milyen volt egy konferencia után a nagy nevű Bulgakovban meginni egy kávét, tudni róla, hogy maga a hely egy mozgalmat képvisel. Emlékszem, hányan beszéltek Böszörményi Zoltán hihetetlen szerepvállalásáról, vagy hogyan kapcsolódott össze bennem Arad látványa az Irodalmi Jelennel. És azt is tudom, mit jelent nekem ismerni ezeket az alkotókat, tudni róluk, találkozni velük egy budapesti rendezvényen vagy megnyugtatóan gondolni az otthoniakra, Muszka Sándor, Sántha Attila, Demeter Zsuzsa, Papp Attila Zsolt, Varga Melinda, Balázs Imre József, László Noémi, Lövétei Lázár László reprezentációjára Kolozsváron, Kézdivásárhelyen vagy éppen Csíkszépvízen. Természetesen a felsorolás nem teljeskörű, ahhoz el kell olvasni az antológiát, valamint a folyóirat lapszámait.

A húszéves Irodalmi Jelen gálaestjén kicsit élővé és megtapasztalhatóvá vált az irodalomtörténet, meglévő és alakuló kánonnal. Képviselői kapcsolódtak most a húsz évhez, illetve Böszörményi Zoltán nagy ívű projektjéhez, melynek tartalmi elemeiről részletesen beszélt az ünnepi beszédében. De nemcsak a jelenlét miatt éreztem különlegesnek a rendezvényt, azoknak az alkotóknak a hiánya is rendkívülien hatott, akik nem voltak itt, bár itt lehettek volna. Szőcs Gézára gondolok első sorban, az ő emléke meghatározta a visszatekintést. Ott volt mellette „a holtak első elitcsapata” (Térey): Faludy György, Tandori Dezső, Farkas Árpád, Oláh János, Makkai Ádám, Méhes György, Térey János, többek között az ő műveikből olvasott fel Lázár Balázs és Tallián Mariann. 

Böszörményi Zoltán Szőcs Géza temetése után fogalmazta meg az irodalommal, illetve a mindenkori magyar íróval kapcsolatos alaptételeit, köztük a következőt: „A mindenkori magyar író nem gyűlöletkeltő, nem narcisztikus, nem irigy, nem hurrogja le pályatársait, hanem jó értelemben vett alázattal alkot”, ami elhangzott az ünnepi beszédében is. 

Az alázattal alkotás meghozza a gyümölcsét, megszeretjük őket, miként Orbán János Dénes írja megható írásában az Irodalmi Jelen antológiájában azokról a szerzőkről, akik nem az élvonalba tartoznak, hanem a „liliputiak” világába, mert valóban elhívatottak, az ő hitük erős: „valójában csak ők hisznek az irodalom megváltó erejében”.

Érdekes cáfolatát láttam ennek tegnap este (egyébként persze nehéz összeszedni az ellenérveket, „Ahogy elfogynak a legendák/kihalnak a mitikus terek” – Farkas Wellmann Endre). Olyan este volt, ahol a résztvevők és az általuk hordozott szellemiség erős hitet képvisel és ez megtartja őket, illetőleg azt a nagyszámú olvasótábort is, mellyel az Irodalmi Jelen ma rendelkezik.

Mert mi más vinne rá egy embert arra, hogy alapítson egy irodalmi folyóiratot, ráadásul egy olyan helyen, ami nincs rajta a mentális térképen, szórványban – nincs rá más magyarázat, csak a szenvedély, ugyanakkor pedig nagy bátorságra is vall, hogy valaki – itt egy ismert üzletember – érdek nélkül fektet energiát és pénzt abba, hogy a magyar nyelvet, a magyar kultúrát támogassa, mondta köszöntőbeszédében Demeter Szilárd: „Adja Isten, hogy legyen erőnk saját kultúránkban élni.”