Szalai Klaudia: Emlékek

2022. január 14., 07:51

Az Irodalmi Szalon szezonkezdő, január 11-i estjén főszerepbe ismét a kortárs irodalom és egy újabb szerző került, aki versben, dalban, regényben, filmen, színpadon vált kedvencünkké és a kortárs kulturális élet egyik legjelentősebb alkotójává. A Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas magyar író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező Bereményi Gézával az est háziasszonya, Juhász Anna irodalmár, valamint Udvaros Dorottya színművész és Hrutka Róbert zeneszerző beszélgettek az emlékekről.

Fotó: Lettner Kriszta

Már egy ideje mozdulatlanul, mégis örökös folytonossággal villog a kurzorom. A word egyetlen egy szót datál: emlékek. Azt mondják, az embernek nem jó, ha emlékeiben tobzódva éli meg jelenbéli mindennapjait. Ha a múltban ragadás törvénye irányítja testünk és elménk folyamatait. Pedig fontos az emlékezés.
Az emlékek felkutatása olykor marcangoló érzéssel társul. Önmagunkat hibáztatjuk múltbéli tetteinkért, mígnem az emlékek felidézésének folyamata legvégén egy depresszív, mégis kimondhatatlanul eufórikus érzés támad lelkünkben. Bereményi Géza is ekképpen tanúskodott a Magyar Copperfield megírásának folyamatáról. Egy érzés, amely múlhatatlanul körbefonja lelkét, s amely az írás kezdetétől fogva tartja őt. Egy érzés, amelytől bár akarna, nem tud szabadulni. Ahhoz, hogy önéletrajzi regényét a teljesség jegyében adhassa ki kezei közül, szembe kellett néznie a tudattal, hogy a jó emlékek mellett a rosszak is feltépésre kerülnek majd. Hogy az utcán sétálva gyakrabban fogja felfedezni nagymamája arcképét. Találkozik majd vele a zebrán, a sarki közértesnél, a belváros fergetegében, s bármennyire is közelít felé rohanó léptekkel, sosem fogja tudni megszólítani őt.

Fotó: Lettner Kriszta

A hátsó sor székeinek egyikéről megfigyelve a közönséget láttam, hogy a zenei betétek során egy-egy könnycsepp gördült le arcukon. Nem történt semmi más, csak felidézték magukban saját emlékképeiket. Gyermekkorukat, a nagymamát, az első arcot, akit megismertek. A születés, halál, szerelem és veszteség pillanatai keringtek a kávéház levegőjében. „Emlékszem – mondta – egy nap a postaládámban várt egy számomra ismeretlen levél. Egy házaspártól érkezett, akik fiúk utolsó kívánságát teljesítve juttatták el hozzám gyermekük versének egy részletét. Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked: vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék, csak csönd neked. Hát ez volt az a néhány sor, amely a levélben volt, s amely egy, a halott gyermeküket gyászoló házaspártól érkezett. Mit is kezdhettem volna vele. Tovább írtam, s végül megszületett a Csönded vagyok című dalszöveg. Remélem, a szülők tudják.” Az est záróakkordjaként Hrutka Róbert előadásában csendült fel a dal.

Fotó: Lettner Kriszta

Ilyenek lennének hát az emlékek? Fájók? Nekem nincs sok emlékem gyermekkoromból, csupán egy, amely ma is élénken él bennem. Amikor veled sétáltam életemben először és talán utoljára a Turul emlékmű közelében. Az erdőben voltunk, te azt mondtad, hogy a vaddisznók nyomait ne kövessem soha, mert olyan gyors sosem leszek, mint azok a vadállatok. Nevettem rajtad, mert olyan vicces volt, ahogyan elhitted, hogy még elhiszem a meséket. Nem hibáztattalak. Tudtam, hogy ritkán vagy itthon és azt is tudtam, hogy rég volt már, mikor mesét kellett mondj nekem. Aztán megfogtad mindkét kezem, a nyakadba ültettél, és azt játszottuk, hogy felhőkarcoló vagyok. „Mindent megteszek majd, hogy elérd azt, amit igazán szeretnél.” – mondtad. Akkor még nem tudtam ezt mire érted. Én a felhőt és a madarakat akartam elérni, mert látod, apu, azt elhitetted velem, hogy a felhő vattacukorból van. Még most is így gondolom, és várom, hogy hazahozz egy felhődarabot, hogy bebizonyítsd, akkor, ott, az erdő mélyén csak vicceltél. Még az avar illatára is emlékszem. Arra, hogy több méter magasan dobáltál, én telitorokból nevettem, anya pedig kétségbeesve kiabálta, hogy „Miki, tedd már le azt a gyereket!” Azóta sem volt ilyen emlékem. Így látod nekem, az emléked hiánya fájóbb, mint bármely meglévő emlékem.