Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz. Lajos bácsi valamit venni akart. Kevés nyugdíjat kapott. Pedig egész életében dolgozott. Tíz órakor már az utcán járt. Nem messze volt Sanyi bácsi és a portékája… Amikor megérkezett a másik nyugdíjas öregemberhez, üdvözölte:
– Jó napot, Sanyi bácsi! Hogy van?
– Egész jól. S maga?
– Én is. A mi korunkban már az a lényeg…
– Milyen igaz! – mondta Sanyi bácsi majdnem nevetve.
– Szétnéznék!
– Csak nyugodtan.
– Most nem verseket, novellákat szeretnék olvasni… – mondta Lajos bá.
– Van bőven – mutatta a kezével Sanyi bácsi.
Lajos kiválasztott egyet. Sanyi bá közben rágyújtott.
– Maga még dohányzik? – kérdezte Lajos bá.
– Igen. Maga is, nem?
– Nem. Én leszoktam. Nem bírja a buksztárcám.
Sanyi bácsi kicsit még el is érzékenyült.
– De legalább a könyv olcsó – mondta Lajos bá bölcsen.
– Az a könyv csak háromkilencven forint.
– Na látja! És egy doboz cigaretta?
– Igaza van. De én nem bírom abbahagyni ezt – mondta Sanyi bácsi.
– Nekem muszáj volt. S nem is az egészség miatt. Anyagiak miatt. Kenyér is kell…
– Akkor megveszi azt a Móricz-kötetet?
– Igen. De én többet már nem cigizem. Ilyen világban, vagyis országban élünk…
Sanyi bácsi bólogatott. Lajos bá meg kifizette a könyvet. S elköszönt. Hazaérve már lihegett. Levetkőzött, és átadta magát a pihenésnek. A könyvet félretette. Megmosakodott, aztán vacsorázott. Este a könyvvel a kezében bújt ágyba. Most novellákat olvasott. Aztán eszébe jutott, hogy aznap miket beszélt Sanyi bácsival. Nem futja cigarettára – mondta magában.
Majd kiment a konyhába, s elővett egy régi szivart, ezt őrizgette magában… Meggyújtotta és elszívta. Szipkával. Majd miután elnyomta, azt mondta magában:
– Ez életem utolsó dohánya, szivarja! Egye fene! Majd ha eltemetnek, ez a szipka lesz a síromon…
S visszafeküdt, de már nem olvasott… Mélyen aludt, mint a téli álmát alvó medve.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
Történt egyszer, pontosan ötven évvel ezelőtt, hogy megvolt a kulturális igény, a jó szándék, az elhivatottság, az összefogás, a tehetség, a politikai akarat és támogatás meg még egy kis szerencse is ahhoz, hogy létrejöjjön, megalakuljon az Újvidéki Színház. 1974. január 27-én tartották az első bemutatót. Az idén ugyanezen a dátumon, ennek a kultúrtörténeti pillanatnak az évfordulója alkalmából szintén bemutató volt, kisebbségi extravaganza, sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal.
Áttekintve a délvidéki magyarság két világháború közötti történetét, világossá válik, hogy egy kisebbségbe szorult közösség sorsát olyan belpolitikai vagy világpolitikai tényezők befolyásolják, amelyekre az adott közösségnek nincs vagy alig van ráhatása. Elég, ha mindjárt a trianoni békediktátumra gondolunk, és említhetnénk a királyi diktatúra bevezetését 1929-ben, aminek következtében betiltották a Magyar Pártot, vagy az 1934-es marseille-i merényletet, amely után mintegy háromezer délvidéki magyart utasítottak ki Jugoszláviából.
Vörösmarty Mihályt az 1834-ben nyomtatásban megjelent A fátyol titkai című költői vígjátékának írásakor a lélek nemességének és az érzelmek szépségének fel- és bemutatása mellett a játékszíni mozgalom támogatása is vezérelte. A reformkorban járunk, a megújulásra vágyó, keményen vajúdó, sáros magyar világban, amikor mindenről, így a műnemek céljáról és feladatáról is elméleti viták folytak, anyanyelvünk alakulása és alakítása, ahogyan a színpadi nyelv formálása is zajlott.
Nem mindennapi kétnyelvű kiadványt mutattak be november elején az újvidéki Matica srpska szervezésében megrendezett, Petőfi költészetének kultusza a szerbeknél témával kapcsolatos tanácskozáson, amelyen hazai magyar és szerb, valamint magyarországi szerb irodalomtörténészek is részt vettek. Ezen az összejövetelen mutatták be Vladislava Polit (1886–1966) Petőfi a szerbeknél című egykori doktori disszertációjának fénymásolt kiadását, amelynek érdekessége, hogy 1912-ben jelent meg, de még a Matica Könyvtárának sincs belőle példánya.
El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem.
Ennis reggel elhúzta a csíkot, éjjel pedig teli hassal érkezett meg, és fintorgott egy sort a macskatápos edénykéje fölött, mielőtt elvonult aludni. Mónikában forrt a méreg. Végül fogott egy DVD-író filctollat, és szép olvasható, nyomtatott betűkkel ráírta a nyakörvére: NE ETESS!