Ötvenéves az Újvidéki Színház
Történt egyszer, pontosan ötven évvel ezelőtt, hogy megvolt a kulturális igény, a jó szándék, az elhivatottság, az összefogás, a tehetség, a politikai akarat és támogatás meg még egy kis szerencse is ahhoz, hogy létrejöjjön, megalakuljon az Újvidéki Színház. 1974. január 27-én tartották az első bemutatót. Az idén ugyanezen a dátumon, ennek a kultúrtörténeti pillanatnak az évfordulója alkalmából szintén bemutató volt, kisebbségi extravaganza, sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal. Furcsán hangzik annak, aki nem látta, különleges élmény azok számára, akik ott voltak, akár fent álltak a színpadon, akár lent ültek a nézőtéren.
A fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő Újvidéki Színház művészei gyönyörű, elegáns ruhákban, csillogó díszletek között, kissé megviselten, fáradtan, gyűrötten lézengenek. Gálaműsort adtak elő, majd a meghívottakkal, a közönséggel együtt ünnepelték a jubileumot. Az est addig tart, amíg az utolsó vendéget ki nem kísérték. Megvárták hát, hogy mindenki kimulassa magát, elbúcsúztak az utolsóktól, hazamenniük viszont már nem érdemes, hiszen az igazgató reggelre társulati ülést hívott össze. Ezért maradtak bent a színházban hajnalig és tovább. Innen indul a Történt egyszer Újvidéken című zenés előadás, amelyet Urbán András és a társulat a fél évszázados évfordulóra készített, amellyel az ünnepelt ajándékozta meg az ünneplő közösséget. Csodálatos ajándék ez, olyan, mint egy ölelés, hiszen az ölelés mindenkinek jólesik, mégis személyre szabott, egyéni élmény. Van, aki csak futólag, felületesen ölelkezik, nem engedi magához túl közel a másik felet, és van, aki szinte feloldódik benne. Ebben az esetben is lehet csak szórakozni, élvezni a zenét, gyönyörködni a táncokban, nagyokat nevetni a poénokon, vagy, ha az ember azt választja, arra van igénye, mélyebbre s messzebbre is juthat, vagy éppen sokkal közelebb kerülhet a művészekhez, a művészethez, a színházhoz. Bepillantást enged ez a darab a kulis szák mögé, a színháznak azokba a tereibe, ahova egyébként nézőként nem vagyunk bejáratosak. Sőt, ennél is tovább, az egyes színészek gondolataiba meg a társulat csoportlelkébe is beleláthatunk. Halljuk, hogy mit gondolnak egymásról, és azt is, hogy rólunk mit. Ez az első lépés, az első réteg, jelen pillanatunkban talán a legfontosabb is. Miközben rajtuk derülünk, megjelenik egy aprócska árnyék a lelkünkön, mint egy icipici kavics a cipőnkben, a felismerés, hogy mi is pont ilyeneket gondolunk a kollégáinkról, a szomszédjainkról, a családtagjainkról, sőt idegenekről is az utcán, és nyilvánvalóan ők is mirólunk. Mielőtt a figyelmünk ebbe az irányba kalandozna el, a színészek hirtelen dalra fakadnak, nem hagyják, hogy akár csak egy pillanatra is kellemetlenül érezzük magunkat, elvégre szórakozni, ünnepelni jöttünk! Eleinte csak ímmel-ámmal, majd egyre nagyobb lelkesedéssel énekelnek és táncolnak, közben egyre hevesebben vitáznak, kérdeznek, válaszolnak, érvelnek.
A dalokat a színház ötven éve alatt színre vitt zenés előadásokból válogatták, vannak itt részletek olyan közönségkedvenc operettekből meg musicalekből, mint a Csárdáskirálynő, a Csókos aszszony, a Hair, a Chicago vagy a West Side Story, kuplék és sanzonok, magyar és angol slágerek, a Jaj, cicától az Americán és a Cellatangón meg a Sweet Transvestitán át a Jugoslovenkáig, minden. Gondosan válogatott gyöngyszemek, amelyeket a rendező Oláh Tamás és Lénárd Róbert segítségével fűzött fel arra a leheletfinom szövegszálra, amellyel végül kiadnak egy kerek egészet. Az előadás zenei vezetője, zeneszerzője, Szerda Árpád saját szerzeményekkel is emelte az ünnep fényét, a négytagú zenekarban pedig Dienes Ákos és Klemm Dávid mellett Ozsvár Róbert és Szalai Bence, a társulat két tagja is játszik. Mert ez egy ilyen csapat, ők erre is képesek, énekelnek, táncolnak, hangszereken játszanak, mindezt akár egyszerre, és ha kell, kétmétereset is tudnak ugrani. A színpadon ott az egész társulat, Banka Lívia, Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Faragó Edit, Ferenc Ágota, Figura Terézia, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, László Judit, Magyar Attila, Mészáros Árpád, Német Attila, Ozsvár Róbert, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán és Szalai Bence, visszatértek azok a színésznők, akik hosszabb ideig távol voltak, és azok a tagok is szerepelnek, akiket az utóbbi időben ritkábban láthattunk előadásokban, együtt játszik anya és lánya, férj és feleség, jó barátok. Hát nem felemelő, ünnepi pillanat ez már önmagában is? Rajtuk kívül még az Újvidéki Művészeti Akadémia néhány hallgatója, a jövő generációjának képviselői is szerepet kaptak.
A dalokon keresztül és azok között olyan témák merülnek fel, hogy mi a színház feladata, milyen előadásokat kell készítenie, a közönség a zenés darabokat szereti, de mi van az operettszövegek esztétikai és erkölcsi dilemmáival, kiszolgálni vagy nevelni kell-e nézőket, melyikkel tisztelik meg jobban őket, mit jelent egyáltalán a színház a benne dolgozók, illetve mit a közönség számára. Felmerül a művészek, kiváltképp a színésznők társadalmi megítélése, megbecsültsége, a róluk évtizedek óta élő sztereotípiák. Előjön a társulaton és a színházon belüli hierarchia, a hiúság kérdése, a fiatal és idősebb művészek között kialakuló konfliktusok, a rendezőkkel való munka és szakmai kapcsolat, milyen a jó rendező, milyen a jó rendezői utasítás, milyen rendezőkkel szeret, szeretne dolgozni a társulat, milyen típusú előadásokat játszanának szívesen, mi számít elavultnak, melyik fajta színházat utálják, ha egy előadás nem nyeri el a közönség vagy a szakma tetszését, az kinek a hibája. Természetesen a kisebbségi lét kérdése is előkerül, a színház szerepe a kultúra és a nyelv, esetünkben a magyar nyelv megőrzésében és tovább éltetésében, meg az elmaradhatatlan és megkerülhetetlen művészet kontra politika téma is benne van. Mindez olyan dinamikusan, olyan kirobbanó energiával, olyan szórakoztató módon, annyi humorral, iróniával és öniróniával tálalva, hogy az ember abban a pillanatban talán nem is érzi mindezeknek a súlyát, nem hagyják, hogy ránk nehezedjen.
Ilyen késői (vagy korai) órán, egy átmulatott éjszaka után, egy olyan mágikus térben, mint a színház, nem meglepő, ha különös dolgok is történnek. Megjelennek a múlt és a jövő szellemei. Besétál például Winnetou, az indián törzsfőnök, kiássa a csatabárdot, és József Attila után szabadon az ekkor még békésen legelésző, később teljesen más kontextusban visszatérő húsz bölényéről énekelve követeli a színház bezárását, ha nem is most rögtön, de úgy öt év múlva mindenképpen. Azzal érvel, hogy a színház helyén valamikor mozi működött, az ott vetített westernfilmekben pedig számtalan indiánt meggyilkoltak, tehát ez valójában egy virtuális indián temető. Szerelme, Puhaszőrű Őzgida arra biztatja, hogy háborgás helyett inkább népesítsék be a völgyet, különben az egészet megette a fene. Hm, már megint az a fránya kis árnyék… ők most múltbéli alakok vagy egy nem túl távoli jövőkép metaforái? Ezen sincs sok idő gondolkodni, máris sodródunk tovább. Nem maradnak ki az előadásból a „nagy öregek” sem, akiknek szelleme ott kísért, szavai ott visszhangoznak a színház falai között. Harag György legendás Csehov-rendezései meghatározóak az Újvidéki Színház történetében, azok is emlegetik, akik nem is látták, egyedülálló munkamódszeréről ódákat zengenek, azok is, akik dolgoztak vele, és azok is, akik csak hírből ismerik. A rendezőóriásról és az általa létrehozott előadásokról ma is mindenki elismerően és tisztelettel beszél, ugyanakkor a megismételhetetlennek vélt siker emléke nyomasztóan is hat a művészekre. De az idők változnak, a színháznak is alkalmazkodnia kell. A jövőt illetően viszont tele vagyunk bizonytalansággal, nem várt veszélyek leselkedhetnek ránk, akár a színházban is. Egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy van-e félnivalónk például a mesterséges intelligencia felülkerekedésétől, nem lázad-e fel egyszer valóban a felirat, de ha bekövetkezik, láthattuk, erre is van megoldás. Úgy tűnik, van, ami örök, a mindenkori politikai hatalom és befolyás, ami nemcsak a kultúrára volt, van és lesz hatással, hanem az életünk minden területére. Az előadás végén aztán visszatérünk a kiindulóponthoz, a színész-néző kapcsolathoz, a korábban dübörgő energiával előadott Szerda-szerzemény csöndes monológként búcsúzik, Elor Emina nyomatékosítja, hogy: „Nélküled mi nem is vagyunk, de ti sem vagytok nélkülünk. Mi addig leszünk itt, ameddig ti is, ti addig lesztek itt, ameddig mi is.”
A Történt egyszer Újvidéken című előadás a jelenről szól, a jelenben történik ugyan, de egyértelműen emlékeztet bennünket arra, hogy a teremtés nem velünk kezdődött, és a homok nem azóta pereg, amióta mi a világon vagyunk. Volt előttünk és lesz utánunk is, világ, élet, színház és kultúra meg nyelv is, a kérdés csak az, hogy milyen, kinek, kiért és ki érti.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
