A kora tavaszi napfény előcsalogatta a balkonládában szunnyadó virághagymákat. A nemrégiben fölhelyezett virágmintás függöny ráncain átszűrődő sugarak szép napos időt jeleztek. Mónika hunyorgott. A telefonja kijelzőjén anyja szülinapi üdvözlete: Harminckét éve tettél anyává! Isten éltessen! Jellemző, gondolta Mónika, a lánya szülinapján is csak magáról tud beszélni. Milyen jó, hogy tavalyelőtt huszonegy órányi repülőútra költözött. Azóta az ausztrál partokról küldi a fényképeket, amelyeket Mónika szerencsére félnapos időeltolódással kap kézhez. Nagyjából ugyanekkortól csak üzenetekben értekeznek: hogy van a nagymama, kiváltotta-e a gyógyszerét, és keresett-e már mellé ápolónőt. Mónika szívesen ellátja a nagyanyját, nincsen ezzel semmi gondja, de ezt az anyja nem érti, vagy nem akarja megérteni. Mónika úgy érzi, magától értetődő, és semmi különös nincs abban, hogy gondozza az asszonyt, aki lényegében fölnevelte. A másfél szobás lakótelepi lakásban kényelmesen elférnek ketten, illetve hárman, mert velük él Ennis, az ivartalanított szürke kandúr is, bár ő időnként kijár a teraszon át a lakótelep melletti parkba gyíkokat fogni.
Egyiküknek sincsenek különleges igényei, legkevésbé Mónikának, aki pont olyan semmilyennek érzi magát, mint amilyen a neve. Se kövér, se sovány, se szép, se csúnya. Még csak rés sincs a fogai közt, hogy instasztár lehessen.
Mónika betegápolási segélyből látja el a nagymamáját, és fordít néha, abból pedig a macskáját. Anyja szerint idegenvezetőnek kellett volna lennie, ezért kisgyerekkora óta magánangolórákra járatta. Ennek legalább volt értelme, így a neten fellelhető filmek mindegyikét eredeti angol szöveggel nézheti. Mónikának egyetlen saját döntése volt, a kandúr elkeresztelése a Brokeback mountain cowboyáról, mert a tévében épp ez a film ment, amikor a szomszéd becsöngetett a macskával. Az utcán találta, de neki nem kellett. Mónikának sem, de ezután minden héten egyszer, amikor pelenkát meg más egészségügyi dolgokat vett a mamának, Ennisnek is jól bevásárolt prémium macskatápból, és egy alkalommal vett neki egy puha kosarat is, kockás párnával. Közben az egész világot megfagyasztotta a járvány, úgyhogy Mónika még a ritkánál is ritkábban hagyta el a lakást. A húsvéti hosszú hétvége előtti reggelen kiengedte Ennist gyíkászni, és elindult beszerezni a legfontosabbakat. Gondolta, a hétvégét kihasználja arra, hogy lőjön egy-két jó fotót Ennisről, hátha a kandúrt majd háromnál többen tetszikelik az instán. Útközben belefutott a szomszéd háztömbben élő ősz hajú asszonyba, aki több zacskó felnőttpelenkát cipelt a huszonéves, ágyban fekvő fiának. Mónika köszönt, de közben azon morfondírozott, hogy hagyott-e ez a nő a közeli gyógyszertárban pelenkát, vagy az egész készletet elvitte. Mónikának nem volt kedve a központig gyalogolni, sietett volna haza, hogy az ebédre hazatérő kandúrt lefényképezze az új nyakörvében, miközben cukiskodik. Bár olyat Ennis csak ritkán csinál, ő annál komolyabb fickó. De majd Mónika szelídít rajta a fotó erejéig. Hazaérve azonban hiába várta Ennist a pöttyös tálkába kikészített prémium macskatáppal, a kandúr nem jelezte a jól ismert, rekedtes nyávogással hazatértét. Kárnak kiabálta föl a fél lakótelepet annak reményében, hogy meglátja a park fái közt a szürke kandúrt. Besötétedett már. A hűvös tavaszi levegő a nyitott ablakot takaró szúnyoghálón keresztül bekúszott a szobába. Mónika feszülten várta, hátha megjelenik Ennis alakja az ablakban. Az esti csöndben egyszer csak meghallotta az ismerős nyávogást, és a következő pillanatban Ennis fölugrott az ablakpárkányra. Végre. A macskája ott volt, épen és egészségesen, mintha mi sem történt volna. Mónika becsukta a méltóságteljesen besétáló kandúr után az ablakot, és elé tolta a tálkáját. A macska azonban elfordította a fejét, tett egy tiszteletkört a szobában, majd beugrott az ágyba, és lustán összegömbölyödött. Mónika nem akarta elhinni, hogy a kandúr egy csöppet sem érzi magát rosszul, hogy ennyi aggodalmat okozott, csak egy lapos pillantás tellett tőle, jelezve, számára eljött az alvás ideje. Mónika kissé morcosan rúgta félre a teli tálat, majd lefeküdt Ennis mellé. Ahogy óvatosan megpróbálta odébb tolni a már szendergő állatot, döbbenten vette észre, hogy Ennisnek, az egész napos kirándulás ellenére, becsületesen kerekedik a pocakja. Hát ezért nem akart vacsorázni! – döbbent rá Mónika némi megnyugvással, de a következő pillanatban már ébredezni kezdett benne a düh, ahogy világossá vált számára, a macskáját bizony megvacsoráztatták. Nem értette, egy idegen hogy veheti a bátorságot, hogy enni adjon más háziállatának. Bizonyára egyszeri eset volt. Egy lakótelepi öregasszony megsajnálta a jövőbeni instaherceget, és megvendégelte tejes kenyérrel. A következő napok azonban pontosan ugyanilyen forgatókönyv szerint zajlottak. Ennis reggel elhúzta a csíkot, éjjel pedig teli hassal érkezett meg, és fintorgott egy sort a macskatápos edénykéje fölött, mielőtt elvonult aludni. Mónikában forrt a méreg. Végül fogott egy DVD-író filctollat, és szép olvasható, nyomtatott betűkkel ráírta a nyakörvére: NE ETESS!
De másnap sem változott semmi.
Úgyhogy Mónika varrt egy icipici szütyőt, és ráakasztotta a kandúr nyakörvére. Azt remélte, a benne található levele már eljut ahhoz, aki elcsábította tőle Ennist. NE ETESD A MACSKÁMAT! A nagyobb nyomaték kedvéért még hozzátette: NEM ESZI MEG ITTHON A SZÁRAZTÁPOT.
Ennis szokásához híven, a szütyővel és a levélkével a nyakában, mit sem sejtve vette meg az irányt szokásos útvonala felé. Este korábban érkezett, és Mónika biztos volt benne, hogy célba ért az üzenete. De megdöbbenésére Ennis kerekedő hasa megint arról árulkodott, hogy a macskát megetették. Vagy valaki direkt szívatja őt? Dühösen tépte le a nyakövre kötözött tartókát. A szürke kandúr nem szokott hozzá a durva mozdulatokhoz, sértődötten vonult félre, és most már akkor sem evett volna a neki kikészített falatokból, ha történetesen korgó gyomorral érkezik haza. A feltépett szütyőben Mónika egy kockás papírt talált. Nem olyat, amilyent reggel belehelyezett, hanem egy hanyagul kiszakított, gyűrött fecnit, remegős kézírással. De ahelyett, hogy bocsánatkérést fogalmazott volna meg az illető, vagy legalább magyarázatot adott volna, a következőt írta: ADJÁL NEKI TE IS CSIRKEPAPRIKÁST, AZT SZERETI!
Mónika nem akart hinni a szemének. Úgy érezte, hogy ez az ember, aki szeretett macskáján keresztül ilyen pofátlan módon alázza őt, túltesz mindazokon, akik eddigi életében bántották, és még azokon is, akik semmibe vették. Egész éjjel töprengett, milyen frappáns bosszút állhatna ezért az arcátlanságért. De nem jutott eszébe semmi. Úgyhogy döntést hozott, mostantól Ennis nem járhat el otthonról. Szegény kandúr azonban mit sem sejtve a háta mögött zajló hidegháborúról, olyan kétségbeesett nyivákolást rendezett, hogy délelőtt tizenegyig bírta Mónika idegekkel. A macska szabályosan kirepült a nyíló balkonablakon.
Este a kandúr nyakán üzenet fityegett, ugyanazzal a reszketős kézírással: LÁTOM, MEGHARAGUDTÁL. NEM ADTAM NEKI ENNI!
Hála istennek, megjött az esze, konstatálta Mónika, és végre némi jutalomfalat segítségével sikerült pár instafotót lőnie szegény állatról, aki egyáltalán nem értette, miért nem kap már végre valakitől egy rendes adag vacsorát, hogy aztán éjszakai nyugovóra térhessen. A sok kedvelés reményében készült Ennis-fotók Mónikát is jobb kedvre derítették, így a kioktató üzenet helyett csak egy köszönömöt írt a napi kirándulására induló kandúr nyakörvére. Este meg is érkezett a válasszal. HOGY HÍVOD? Mónika elnevette magát, mert arra gondolt, mi lenne, ha azt írná, Cirmi. De aztán úgy volt vele, hadd töprengjen a kedves ismeretlen. Másnap a kandúr nevével a nyakában lépett ki a tavaszi napsütésbe. Sötétedéskor jött az üzenettel: JÓ KIS SZERELMES FILM. Mónika szerint ez egy nagyon szép szerelmes film inkább, de azért meglepetéssel vette tudomásul, hogy valaki, aki vele együtt ismeretlenül gondozza a háziállatát, felismerte a főszereplő nevét. Nem hitte volna, hogy a lepukkant, görbebotos lakótelepi lakások egyikében van valaki, aki látta Ennis névadó filmjét, és úgy tűnik, kedveli is. Mónika hasonlónak érezte magát a főszereplőhöz, aki egész életében azért nem volt boldog, mert nem vállalta valódi önmagát. Pedig Mónikának nem kellett megküzdenie sem a másságával, sem a túlsúlyával, sem a pattanásos bőrével. Csak a láthatatlanságával.
Ettől kezdve Ennis a tudtán kívül kézbesítési feladatokat látott el, buzgón falatozva hol itt, hol ott. Az ismeretlen személy Ennis filmjén kívül egy halom másik filmet is ismert, amelyeket Mónika is kedvelt, és ajánlott más izgalmasakat, amelyek kitöltötték az estéket, miközben a macskára és az újabb levélre várt. Mónikát boldogsággal töltötte el ezekben az időkben, hogy van valaki, akivel válthat néhány értelmes mondatot, még ha közvetítőn keresztül is. A mamája állapota egyre romlott, sokszor már azt sem tudta, hogy hívják az őt gondozó unokáját. A lánya nevén szólongatta, ha szüksége volt valamire, de olykor a saját anyjának hitte, és veszekedett, mint annak idején hatévesen, ha nem akarta meginni a reggeli kakaót. Ennis pedig egyre kerekedett, már huszonöt követője is akadt az Instagramon, és nap nap után lejárta a rejtélyes távot az ismeretlen lakása és Mónika balkonja között. A filmek után jöttek a sorozatok, aztán a zeneszámok, végül a könyvek is. A karanténnak vége lett, de Mónika csak abból vette észre, hogy a reggeli bevásárlásokon az emberek nem pakolták haza a sarki kisbolt felét. Reggelente elbúcsúzott a levelét kézbesítő Ennistől, gyorsan ellátta a nagymamát, és belevetette magát az ismeretlen által ajánlott filmek megtekintésébe. Néha még szelfizett is, habár nem találta őket olyan jónak, hogy megossza a világhálón. Egy este azonban Ennis nem jött. Hiába hagyta nyitva Mónika az ablakot a kandúrt és az üzenetet várva, reggelre sem került elő. Mónika teljesen kétségbeesett. Rettenetes aggodalom fogta el, hogy miért nem érkezett még haza a macska, és hát a levél, amit vár… Most döbbent rá, hogy semmit nem tud a levelezőpartneréről, csak annyit, hogy szereti Ennist, mint ahogy ő is. Nem tudta eldönteni, mit nehezebb elviselnie, a kandúr hiányát vagy annak az érzésnek az elvesztését, hogy a mindennap kapott levelek által nincs egyedül.
Kinyomtatott néhány jobban sikerült fényképet a macskáról. Ráírta a telefonszámát is, abban bízva, valaki látta az elkóborolt állatot. Gondolkozott, hogy a kandúr nevét ráírja-e a nyomtatványokra, de végül nem tette. Ennis ugyanis inkább hajlandó volt a cicicicire hallgatni.
Pár nappal később esemes érkezett Mónika telefonszámára. Nálam van Ennis, jött az üzenet egy ismeretlen számról. Majd újabb esemes, a pontos címmel. A szomszédos tömbházak egyike volt a megadott házszám. Mónika úgy, ahogy volt, elrohant otthonról, csak papucsot húzott. A negyedik emeletre kellett fölcaplatnia, már alig pihegett. Megnyomta a csengőt. Csoszogást hallott. Az ősz hajú asszony nyitott ajtót. A macska miatt? – kérdezte. Bent van a fiammal. Mónika belépett. A kis szobában ketten feküdtek az ágyon. Ennis mancsa be volt kötözve.
A laminált padlón egy színes újságpapírra tett műanyag edénykében ott lapult némi maradék csirkepaprikás.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
