El fogok késni, mindig elkésem, és most sem lesz másképp. Már háromnegyed öt! Tíz perce a taxiban kellene ülnöm, és arról csevegni a sofőrrel, hogy miért nem megy gyorsabban, mindig ilyen sokan vannak az utakon és egyebek. Ahelyett, hogy kapkodva készülődnék, még mindig a fehéren csillogó kádban ülök, és inkább az élettelen csempés falat bámulva a gondolataimat kergetem. Hosszú tevékenység ez, hosszú és fárasztó, már fél órája tart, s közben a fürdővíz jéghideg lett, a testemet libabőr takaró fedi, a vizes hajamtól pedig fázik a hátam, amitől gyenge remegés fog el. Hátradőlök a márványszínű kádban, s a csempén levő vízcseppeket figyelem, megérintem, majd lassan végighúzom rajta az ujjaim. A tekintetem a vörös ruhára siklik, amely a fürdő ajtajára van felakasztva. Ide-oda cikázik a tekintetem a ruha vállpántjairól a derekán keresztülhaladva egészen az aljáig. Gyönyörűen borítana be, a barnás napsütötte bőröm elsápadna a vérvörös szín nyújtotta szépségtől. Milyen szép is lenne, a csillogó hóban, persze ha lenne hó. Helyette sár és pocsolya emlékeztet a télre, a levelek nélküli csupasz fák, na meg a kíméletlen, fagyos szél.
Már nem az estélyit nézem, a mennyezetet bámulom, várom, mikor nyílik ketté, és engedi látni a csillagokkal teli eget. Nem! – mondom ki hangosan. – Nem fogok elmenni. – Egy pillanatra a közönyösség ül ki arcomra. – De mit mondok majd nekik? Beteg, igen, beteg vagyok! – ajkam egy kissé megremeg, s ettől a szavak elvesztik erőteljes értelmüket. – Ez nem jó, nem jó kifogás. – Lassan a hideg víz alá csúszom, és nem gondolok semmire, senkire, még magamról is megfeledkezem. A szememet összeszorítom, hogy a víz ne színezze vörösre. Még így, a víz alatt is hallom, hallom a hangokat, amelyek kint dörömbölnek, a fürdő ajtaját ütögetik, és mindig valami mást kiáltoznak. Nem értem, nem is akarom őket érteni, hiszen nincs ott senki, egyedül vagyok a lakásban, sőt az utcában és talán a városban is. A világot nem merem megkockáztatni, hiszen még alig láttam belőle valamit. Egy pillanat elteltével nagy levegőt veszek, s végre kilépek a kihűlt vízzel teli kádból, a víz lecsepeg, végigfolyik a testemen, átáztatja a szőnyeget. A vörös ruhát nézem, majd lehajtott fejjel, magamat megadva szó nélkül elmegyek mellette. Egy jól megszervezett, vesztésre álló küzdelem ez, csakúgy mint a többi.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
Ki ne ragadná meg a tökéletes alkalmat, hogy három napra kölcsönkapja legjobb barátnője otthonát a kutyájával együtt? Micsoda idill beköltözni egy teljes hétvégére a belvárosba, ahol felnőttektől és – legfőképpen – saját szülőtől mentesen feszegetheti az ember önállóságának eddig visszafogott határait.
Manci anya keresztapjának volt a testvére. Nagyon szép. Gyönyörű szőke haját kontyban viselte, és a Bozsiknál vásárolt kötött cuccokban járt. Olyanokban, amelyek kiemelték tökéletes alakját. A piros volt a kedvenc színe. Tudott harsány és laza is lenni, de szerény és dolgos is, ha a munka megkívánta.
Akkoriban így vártuk a telet. S a tél meg is érkezett. Apró késésekkel, de mindig megjött. A fehér szépség, a koronás király! Uralkodó volt, leigázó és felemelő. Mindig más belépővel érkezett. Olykor úgy robbant be hozzánk, mint egy őrjöngő vén király, haját, szakállát bőszen tépve, mély orgonahangon bömbölve, átkozódva, zúgó szélvihart gerjesztve, hogy csak nyögtek és recsegtek erejétől a temető vén fái a falu fölött. Máskor meg észrevétlenül jött.
Télen a támpontok elszürkülnek, végeláthatatlan horizontba költöznek, melybe minden lépéssel belebotlik az ember. Mert ilyenkor a messzeség is fázva belénk költözik. Nem úgy van ez, mint nyáron, amikor minden tekintet egy ingyenutazást jelent, és az azzal járó élményt, mely a felpillantó abbéli képességétől függ, hogy fogékony-e egy ilyen kalandra, vagy sem.
Szeretem az orvosokat. A megfontolt fajtákat, akik figyelnek, bólogatnak, felismerik a ritka betegségeket, mert én igazán sosem kapok el hétköznapi, buszon terjedő náthát, aztán azokkal a sejtelmes betűkkel megírják a receptet. Csak az ápolókat nem szeretem. Beviharzanak, kikapják a drága doktornő kezéből a papírt, és úgy vágják be az ajtót, mintha a sokk a kezelés része lenne.
Hét óra tizenötkor indult, a kocsi előmelegítve, az ablakok párátlanítva. Nyolc óra előtt tíz perccel érkezett meg kisebbik lányával a kézilabdás különedzésre, valahová Lőrincre. Az edzés nyújtással és átöltözéssel együtt kilenc óra negyvenöt percig tartott. Visszafelé automatikusan nyitotta a hátsó ajtót a gyereknek, az laza természetességgel szállt be, és megköszönte a figyelmességét. Jól nevelt legalább, gondolta. Hazavitte, és egy félórás sziesztát követően ismét kocsiba pattant: a Kökire ment, a nagyobb lányáért, aki vonattal érkezett Szegedről.
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.
A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó.