Lovas Ildikó: Nászoldaölelvény, avagy győzzön a szerelem

Vörösmarty Mihályt az 1834-ben nyomtatásban megjelent A fátyol titkai című költői vígjátékának írásakor a lélek nemességének és az érzelmek szépségének fel- és bemutatása mellett a játékszíni mozgalom támogatása is vezérelte. A reformkorban járunk, a megújulásra vágyó, keményen vajúdó, sáros magyar világban, amikor mindenről, így a műnemek céljáról és feladatáról is elméleti viták folytak, anyanyelvünk alakulása és alakítása, ahogyan a színpadi nyelv formálása is zajlott. A magyar színjátszás küzdelmet folytatott a német nyelvű színjátszással – kereste helyét a nap alatt, kereste közönségét, ki akarta vívni az őt megillető helyet a magyar kultúrában, ami éppen annyira nem volt egyértelmű és magától értetődő, mint a magyar nyelv használata vagy azon egyszerű tény, hogy minden ember alkotja a nemzetet. Ebben az izgalmas, számtalan létmeghatározó kérdést és igen kevés egyetértéssel bíró választ hordozó korban a magával is művészi küzdelmet folytató Vörösmarty Mihálynak a lélek vágyai és a valóság közötti távolság felmérése irányította a tollát: az álom és a valóság, az eszményi és a reális egymáshoz való viszonya foglalkoztatta. A magyar költészet legábrándosabb lelkű alkotója A fátyol titkaiban megpróbálta „összeszervezni”, szórakoztatóvá, vidámmá varázsolni mindazt, amit költészetében szeretünk, méghozzá úgy, hogy a korabeli magyar színház felvehesse általa a versenyt a német vaskossággal. Az üresjáratokkal is küzdő vígjátéknak kinyomtatását követően tíz évig kellett várnia arra, hogy bemutassák. Amikor 1844-ben bemutatták a Nemzeti Színházban, nem aratott sikert. A mostoha sorsú vígjátékot és Vörösmarty verseit 1968-ban Görgey Gábor vette a kezébe, hogy zenés komédiát varázsoljon az unatkozás elől nősülésbe menekülő úrfik történetéből, akiket Vilma, a női főhős, Lidi nevű szobalánya segítségével erősen megleckéztet, hogy aztán győzhessen az igaz szerelem.

Görgey Gábor Handabasa, avagy a fátyol titkai című zenés darabját nagyobb sikerrel adták elő a magyar színpadokon, mint Vörösmarty művét, amit nemcsak a dialógusok közti üresjáratok dalokkal való feltöltésének, az eredeti mű ráncfelvarrásának köszönhetünk, ahogyan nem is a szerelemnek, az örök témának, hanem két nagyszerű szerző találkozásának. Vörösmarty Mihály a játékszíni mozgalom erősítésének céljával bátran alkalmazta a vígjátéki elemeket – álruha, összetévesztés, férfiakat üldöző vénlány, ötletes, csinos komorna –, az őt mélyen foglalkoztató, ám vidámkodásra kevés okot adó kérdéssel: a valóságban mennyi helye van az őszinte, igaz szerelemnek? A szép szavaknak, a mélyről fakadó hódításnak; Görgey Gábor ellentéte Vörösmartynak. Színpadi munkáiban az ábrándosság kizárt, helyette szatíra van. Ha pedig vígjáték, akkor inkább abszurd.

Remek szórakoztatás lett a Handabasa, avagy a fátyol titkai című színpadi műből, ami azonban mégsem nélkülözi a reformkori valóság bemutatásának lehetőségét, felvillantva annak nehézkedéseit, a magyar szellemiség, nyelv, kultúra, lélek megszületése körüli vajúdást (egy korabeli gúnyrajzon a szamár magyart Széchenyi Bécs felé húzná, Kossuth pedig visszatartja; a Himnusz tíz évvel korábban megszületik ugyan, de nyomtatásban csak 1832-ben jelenik meg; az első nemzeti színház 1837-ben nyitja meg kapuit, nem véletlen azonban, hogy annyi a vándorszínház – hiányzik a valódi társadalmi pártolás). Igazgyöngyre lelt Görgey Gábor A fátyol titkaiban, és számára megfelelő szerzőtársra Vörösmarty Mihály személyében (ahogyan máskor Csokonai Vitéz Mihályban vagy Mikszáth Kálmánban), hiszen a közönség önfeledt szórakoztatására megtartotta a játékosságot, a romantikus fordulatokat, ugyanakkor megtűzdelte az őt jellemző fordulatokkal – a jelenről, a jelenhez is szóló lehetőséget adva a kortárs színházi alkotók számára.

1973-ban a Szabadkai Népszínház tűzte repertoárra a Handabasa, avagy a fátyol titkai című előadást. Ezzel nyitották meg az évadot. A Magyar Szó 1973. október 4-i számában Nászoldaölelvény, avagy évadnyitás a Szabadkai Népszínházban címmel jelent meg Gerold László kritikája a Sándor János (Szeged) vendégrendező irányításával bemutatott előadásról, amit Gerold László tákolmánynak nevez, akként ír le a rá jellemző, a színészekkel is kíméletlen szókimondással, aminek azonban a közönségnél óriási sikere volt: „Az új évad első szabadkai előadására is teljes mértékben illik ez a meghatározás: tákolmány. S akik látták a bemutatót, közülük most nyilván többen felkapják a fejüket. Hiszen bemutatónak vastapsos sikere volt. Valóban tény, hogy régen voltak a népszínházi bemutatók bármelyikén is ilyen sokan, s tény az is, hogy a közönség régen jutalmazott ilyen nagy tapssal. De, kedves közönség, nézzük csak meg jól, min is nevettünk, min is tapsoltunk. […]”

A szabadkai előadást követően fél évszázaddal a Zentai Magyar Kamaraszínház 2023/2024-es évadának második bemutatójára 2024. január 13-án került sor.

A közönség óriási tapssal jutalmazta az előadást, ami nem csak telt házas volt – ez megszokott színházaink bemutatóin –, de számos színházi ember ült a nézők soraiban. Úgy tűnik, míg a közönség önfeledt kikapcsolódásra vágyott, és amire vágyott, azt maradéktalanul megkapta, de a kollégák is kíváncsiak voltak arra, miképpen birkózik meg a rendező és színészgárdája, valamint a nagyon is hangsúlyos szereppel rendelkező zeneszerző a Handabasa, avagy a fátyol titkaival. Erre magam is nagyon kíváncsi voltam, mert az önfeledt szórakoztatás, a lelki bonyodalmak, a szerelmi komédia ördögi csapdahelyzetet kínál úgy a rendezőnek, mint a színészeknek vagy a zeneszerzőnek. Könnyed megoldásokat, karikírozó megformálást, vaskosság helyett közönségességet, a testiségre, a vágyra való utalások helyett önmagán túl nem mutató testiséget, figyelemfelhívó zenei betéteket, elcsépelt, valahonnan ismerős melódiákat.

László Sándor rendező nemcsak elkerülte a felszínességbe burkolt könnyű megoldásokat, hanem egy rendkívül elegáns előadást nyújtott át a közönségnek, mégpedig generációs különbségektől függetlenül, amit az előadás külön értékének kell tekintetünk. László Sándor egyike a leginkább rutinos rendezőinknek, akinek színházi tapasztalata igen szerteágazó, hiszen amellett, hogy Szerbiában, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában rendezett, színészként, igazgatóként, egyetemi oktatóként is dolgozott, dolgozik. Érti és érzi a közönséget, nem nyomasztják elvárások, vállaltan azt akarja csinálni, amihez ért: színházat a közönségnek, megmutatkozási lehetőséget a színésznek. Rendezői attitűdjének alapja, hogy képes szeretettel és egyszerre figyelni a színészre és a közönségre. Talán ennek tudható be, hogy a Handabasa, avagy a fátyol titkai előadás minden szereplője meglepetést jelentett. A színészek alakítása nem azt hozta, amit elvárhattunk, csúnya szóval megszokhattunk tőlük, hanem többet annál. Az egyszerűség és őszinteség olyan alaphazugság, amit minden színésznek tudnia kell elhitetni a közönségével, ha nem akarja, hogy ripacsnak titulálják szőrösszívű kritikusok. Bármennyire is bonyolult megformálni egy-egy karaktert, a nézőnek jogában áll azt hinni, hogy ez egyszerű, őszinte, nincs benne semmi túlzás. A túlzás egyébként is olyan krampusz, ami ott leselkedik a színészek mögött, alig várva, hogy egy-egy üresebb, nehezen megoldható szituációban rávesse magát a karakterre. A Handabasa, avagy a fátyol titkaiban, a rendezői munka mellett egyértelműen Góli Kornélia dramaturgnak, Szerda Árpád zeneszerzőnek és Crnkovity Gabriella koreográfusnak köszönhetően, nem leselkedtek a túlzás krampuszai a színészek háta mögött. Játékuk könnyed volt, gördülékeny, a szerelem testi vonatkozásainak, a vágy fennköltnek gondolt, ám mégiscsak igen egyszerű valóságának megmutatását a zenével segített filmes vágások pontossá tették, mindig a kevesebb az több elvét alkalmazva, rábízva így a közönség fantáziájára mindazt, ami az előadás sikerének nélkülözhetetlen eleme és a rendező meg a színészek közös munkájának eredménye: a játék a jelenetben kezdődik, de a közönség lelkében fejeződik be.

Miközben szertelenül kacagott a nézőtér, aközben az előadás többet kínált önfeledt szórakoztatásnál, ahogyan erről már fentebb írtam is: mindenekelőtt Katica, veterán nyelvújító (Mezei Kinga) az, akinek jelenléte átfogja és értelmezi a valóságot, koron és időn átívelve: a saját szavait, kifejezéseit kereső anyanyelvünkkel azonosuló Katica egyszerre magabízó és sérülékeny, nevetséges és mélyen emberi: kemény hímtagra vágyó és szerelmes becézéseket, elismerést, dédelgetést áhító asszonyállat és pipiskedő vénecske kisasszony. Egyszerre minden, és minden részletben önmagával azonos. Katica, veterán nyelvújító lila parókája visszaránt bennünket a jelenünkbe, hogy amíg a nászoldaölelvény kifejezésen visongva nevetünk, arcunkon sírógörcsbe forduljanak a nevetőráncok, mert emberi önazonosságunk, női vagy férfi mivoltunk épp annyira kiszolgáltatott, mint amilyen kiszolgáltatott a magyar nyelv. És ez bizony nem volt, hanem van. Ez nem a múlt, hanem a jelen. Miután pedig Mezei Kinga alakítása és jelmeze hídként ívelt a múltból a jelenbe, Hangai Sándor, hősszerelmes (László Roland) megjelenése és játéka nemcsak az őszintén áradó érzelmekbe vetett reményt adja vissza a nézőnek, hanem arról is képes meggyőzni, hogy a tánc és az ének a mi színpadaink deszkáin is képes a tökéletesre. Tíz évvel ezelőtt azért mentem el a Népkörbe, mert gyerekkori barátom lánya fellépett a Fabula Rasa gyermekszínjátszó grund Rovarok című előadásában. Már nem tudnám felidézni, hányan választották hivatásul a színészetet az ott fellépők közül, de három gyerekre határozottan emlékszem, köztük volt László Roland is. Elsősorban a tanárok, később pedig a rendezők felelőssége, hogy kiteljesednek-e a tehetségek, vagy megmaradnak reménységnek. A Hangai Sándor hősszerelmest alakító színművész esetében annyit már biztosan látunk, hogy képes visszafogni az alakítást, van önfegyelme, érzékletes és nem túlzó mimikája, remek énektudása mellett a magasságával is jól tud bánni (és ezt a jelmeztervező is hangsúlyozta). A lézengő, unalmukban még nősülni is képes három fiatal férfi összjátékában vidámság, dévajság és önfeledtség tölti meg a nézőteret. Tisztában vannak a színészi egymásra figyelés értékével és erejével – hozzájuk csatlakozik Vilma kisasszony (Verebes Judit) is, aki ebben a szerepben jól tudja eszközként használni a szépségét, és Ligeti Sándor, táblabíró (Dévai Zoltán), akinek szerepe ugyan kevés időt hagy a színpadon tölteni, de annyit mindenképpen, hogy érezzük rajta a csibuk és a magány szagát – előbbihez ragaszkodás köti, utóbbi elől szemünk láttára és sikerrel menekülne. Ahogyan időtlen vagy inkább időkön átívelő jellem Katica, veterán nyelvújító, úgy Lidi, Vilma szobalánya (László Judit) is az. Az idén harmincnégy éves, vagyis a kortalanságba lépő, sokoldalú színésznőnek minden porcikája él a színpadon. Úgy képes jelezni a közönség felé, hogy közben nem játszik kifelé, felhúzva marad a fal, a cinkosság pedig ezáltal (a kevesebb néha több) egyre csak dagad. Könnyed és kecses mozgását finoman ellensúlyozzák alakításának apró mozzanatai, amik a mindenkori magyar szoba-, cseléd-, cica-, éhes, pajkos, őszinte, tehát vidéki lányt mutatják meg.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)